Fáj, persze, hogy fáj… amikor egy kapcsolat véget ér, annak fájnia is kell. És hirtelen nem tudsz mit kezdeni magaddal, a hirtelen jött egyedülléttel. Nagyon nehéz az eleje, amikor alig tudod elhinni, felfogni, hogy ez veled történt. Egy kapcsolatot meg kell gyászolni. Mindennek időt kell hagyni és a sebeknek be kell gyógyulni. És tudod mit! Nem baj az, ha egy ideig egyedül maradsz. Minden kapcsolat kivesz belőlünk valamit, de ugyanakkor hozzánk is ad ezt is, azt is.
Amikor már túl vagyunk a gyász fázisain, semleges külső szemlélőként tudjuk levonni a következtetéseket és egy újabb oldalunkat ismerjük meg. Az újabb tapasztalatok segítenek még jobban megismerni magunkat. Egyre tisztább lesz a kép magadról: milyen is vagyok, mit is szeretek, mit várok el magamtól, mit várok el a társamtól, hogyan is működöm egy kapcsolatban és egyedül. Kellenek az elvesztett kapcsolatok és kell az egyedüllét is, hogy tudd, mire vágysz, ismerd magad, a vágyaid és a korlátaid. A városi legendákkal és a brazil szappanoperákkal ellentétben nagyon ritka, hogy valaki elsőre, másodikra vagy nagyon kevés próbálkozás után megtalálja azt, akivel végül boldogságban, szeretetben és egyetértésben leéli az életét.
Félre ne érts! Nem azt mondom, hogy emiatt hajszolni kell a “kapcsolatokat”, vagy ami véget ért, az kevésbe volt fontos. Azt mondom, hogy ami véget ért, annak véget is kellett érnie, mert soha nem adta volna meg teljes egészében azt, amire vágysz. Azonban hozzásegít ahhoz, hogy még pontosabban meg tudd fogalmazni, hogy mi is az. …és amíg egy picit egyedül vagy, van időd átgondolni az elvárásaidat, céljaidat és főleg élvezni, hogy van “énidőd”, mert azért valljuk be, a legnagyobb boldogságban is szükség van “énidőre”, de sokszor lemondunk róla, pedig nem kellene.
És tudod mi van?! Mindez kell ahhoz, hogy tudd, amikor megtaláltad a nagy ŐT és foggal – körömmel harcolj érte!
Kiemelt kép: Pixabay
