Éreztem már reggel, amikor felébredtem, hogy ma valami nem stimmel. Nem tudtam megfogalmazni, de olyan érzésem volt, mintha egyszerre félnék valamitől és akarnám is. Pedig semmi nem volt tervben, csak egy átlagos szombatnak indult, leszámítva ezt a furcsa érzést a gyomromban vagy a lelkemben vagy nem is tudom hol.
Egész nap nem találtam a helyem, pedig igyekeztem elterelni a gondolataimat. Délután már nem bírtam tovább és úgy döntöttem sétálok egyet. Nem volt kitűzött cél előttem, úgy voltam vele, hogy majd amerre visz a lábam. És elindultam és csak mentem.
Haladtam előre és igyekeztem elveszni a körülöttem lévő dolgokban: ahogy a nap süt, ahogy emberek jönnek, mennek, nevetnek, vitatkoznak, sietnek, nézelődnek. Igyekeztem elveszni a tömegben és csak lépdelni előre. Direkt nem fordultam be az ismerösnek tűnő kis utcasarkokon, valahogy mégis itt kötöttem ki.
Egyszer csak itt álltam a kis kávézó előtt, ahol régen annyiszor megfordultunk. Itt, ahol titokban találkoztunk. Itt, ahonnan elindulva mindig nálad kötöttünk ki, hogy elvesszünk egymásban. Itt állok, ahol minden kezdődött és ahol hónapokkal ezelőtt véget is ért. Nem tudom, hogy keveredtem ide, hisz azóta nem jártam erre. Azt hittem már ide sem találnék és most mégis itt állok egyedül és felkavarnak az emlékek. Megbeszéltük, hogy ez csak egy kaland, tart, amíg tart. És hát jól elhúztuk ahhoz képest, mert valahogy kitartott évekig.
Jó – hmm még milyen jó – volt a titkodnak lenni és imádtam, hogy a titkom vagy. De aztán rájöttem, hogy én ennél többet akarok, de nem veled. Kötött minket az egyezségünk. Megbeszéltük, hogy ennyi volt és békében elváltunk. Még egy utolsó forró csókot váltottunk és én elindultam haza. Nem fordultam vissza, mert úgy akartalak megőrizni, ahogy utoljára csókoltál, nem akartam tudni, hogy vajon ott állsz-e még és nézed, ahogy távolodom vagy már elillantál.
Csak állok a kávézó előtt és emlékezem ránk. Emlékezem a titkunkra. Hiányzik. Hiányzol. És egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Érzem, hogy innen azonnal mennem kell, de nem bírok moccanni. Olyan, mintha valami láthatatlan erő lebénítana és fogva tartana. Csak állok ott kábán és magatehetetlenül hosszú percek óta, amikor egy ismerős illat kezd el körbevenni és egy kéz gyengéden megfogja a vállam.
Nem merek mozdulni, mert hirtelen nem tudom, hogy akarom -e, hogy te állj mögöttem. És a kéz lekúszik a mellkasomra és testemet az övéhez rántja, majd perdít rajtam egyet, így szemtől szembe kerülünk. Némán bámulunk egymásra, szívjuk magunkba a másik látványát, illatát és a kezeink összekulcsolódnak.
– Menjünk haza!
– Van nekünk olyan?
– Van. Csak el kell döntenünk, hogy ezentúl nálad vagy nálam legyen.
Kiemelt kép: Pixabay
Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel és kövess minket Facebookon!
