Egy közös volt bennünk: mindketten téged szerettünk. Én téged, és te magad. Nem tudom hol és mikor jöttem rá erre, de addigra már teljesen a bűvkörödbe kerültem. És ez a nyavalyás kis hang a szívemben, folyton csak azt suttogta, hogy ne adjam fel. Egyszer viszont fogsz szeretni.
Sokszor veszekedtünk, mert valahol az elmém már tudta, hogy baj van, de a szívem, a lelkem, a testem utánad epekedett. Minden ilyen alkalommal azonban képes voltál elhitetni velem, hogy fontos vagyok neked, hogy nélkülem elveszett lennél. Na igen, ez igaz is volt. Csakhogy te nem engem akartál. Nem én kellettem neked. A rajongásom kellett. Az kellett, amit adtam, hogy elhalmoztalak a szeretetemmel, a törődésemmel, és mindig ott voltam, amikor kellettem. Te nem engem szerettél, hanem azt, hogy én szeretlek és bármit megtennék érted.Te azt szeretted, hogy általam még jobban tudtad szeretni magad: szorgosan gondoztam és neveltem az egód, a hiúságod, miközben én teljesen elvesztettem a hitet magamban.
Sok időbe telt, mire ki tudtam szállni ebből és feldolgoztam, hogy csak kihasználtál. Még több idő telt el, mire elhittem, hogy nem én rontottam el, és visszanyertem az önbizalmam. Azzal küzdöttem, hogy nem voltam elég jó neked, de beláttam, hogy te a tetteim és érzéseim mögött engem sose láttál. Én, a Nő, sose érdekeltelek téged, a szívem sose kellett neked. Csak egy test kellett, meg egy ragyogó szempár, aki önzetlenül imád és cserébe nem kér semmit.
Már nem hibáztatlak, mert nem tehetsz róla. Te ilyen vagy: neked mindig minden nő csak másodlagos lesz. Egyetlen igaz szerelmed van csak és ez te vagy saját magadnak. Soha nem fogsz megváltozni, mert nem tudsz és nem is akarsz.
Kiemelt kép: Burst
