Igazad volt. Mindenben.
…és megértelek, de most fáj. Tudom már késő, figyelmeztettél elégszer. Igazából sokan figyelmeztettek, de nagy ívben tojtam rá. Azt gondoltam enyém a világ és te mindig ott leszel és mindig mindent megbocsátasz. Most már tudom, hogy mennyi fájdalmat okoztam.
Nem mondom, ha visszatekerhetném az idő kerekét nem követnék el hibákat, de tény, hogy nem hagynám, hogy feladd. Küzdenék érted minden nap. Minden nap küzdenék értünk. Tudom, hogy te mindent megtettél és még azon is túl mindent. Én cserébe pedig semmit nem adtam…csak elvettem. Elvettem a fiatalságod, az időd, a hited, az önbecsülésed. Darabokra törtelek. És nem engedtelek. Valahogy mindig sikerült elérnem, hogy maradj. Mostanáig.
…mert most más lett minden. Más karjába taszítottalak és ez a kar most szorosan ölel téged és megad mindent, amit én nem tudtam, nem akartam. Látom, ahogy napról, napra jobban kinyílsz, vidámabb, boldogabb vagy. Ragyogsz… ahogy régen nekem ragyogtál. Sajnálom. Sajnálom, hogy ezt tettem veled, ezt tettem velünk. Sajnálom, hogy ezt tettem magammal. Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy nélküled semmi vagyok… És most csak az a hülye dal jár a fejemben: „Mindaz, amit nem szerettél bennem, másvalaki álmát hozta el. S mindaz, amit nem kívántál tőlem, másnak adom, szívvel-lélekkel.”
Megtanultam a leckét! Ha még egyszer találok egy lányt, aki feltétel nélkül elfogad és szeret, nem eresztem és minden lélegzetvételemmel azon leszek, hogy én hozzam el az összes álmát!
Kiemelt kép: Pixabay
