Van ez a valami: tudod, hogy ez nem szerelem és nem is szeretet, ez valami teljesen más. Valami, ami egy pillanat alatt az egekig repít, de ugyanakkor a földbe is képes döngölni. Nem tudod mi történik veled, de akkor nem is érdekel.
Elviseled az érzést, de nem tűrheted. A köztes állapot a legjobb, amikor nem érzel semmit. Na meg a távolság. Amikor szinte el is felejted a létezését. Emlékeidben még megvan a kép a boldog percekről vagy éppen hosszú órákról, még napok is derengenek. De aztán belédhasít a fájdalom, olyan élesen, hogy szinte újra átéled a pillanatot, amikor elengedett és hagyta, hogy a mélybe zuhanj. Nem tett semmit, csak nézte, ahogy távolodsz.
Kellő távolságból szemlélve pontosan tudod, hogy innen menekülnöd kell, mert felemészt. De jaj neked, amikor a távolság tovaszáll. Nem tudod mikor és hogyan történt, de megint ott álltok egymással szemtől szemben, hús-vér valótokban. Egy elemi erő megállíthatatlanul lök felé és ha akarnál se tudnál ellenállni. Na meg persze nem is akarsz. Ez a valami, ez az érzés magával ragad és fogva tart. Akkor ott megszűnik a világ és csak ő meg te léteztek benne. No meg a vágy, amely perzseli tested és lelked.
És ő csillapítja a szomjad, minden létező módon, ahogy csak lehetséges. Megint. Újra és újra. És ismét jönnek a boldog percek, órák és akár napok is. De aztán megint történik valami. Érzed, hogy valami nem stimmel: megmagyarázhatatlan az egész, így biztos igaz sem lehet. És ismét zuhanni kezdesz és ő megint nem tesz semmit. Csak nézi, ahogy távolodsz. De vajon hagynád, hogy tegyen bármit is? Ha nyújtaná a kezét, elkapnád? Lehet, hogy te taszítod a mélybe saját magad? Megint. Újra és újra.
Kiemelt kép: Pixabay
