A nagyon érzelmes emberek, mint például én is, mindent ezerszeresen élünk át. A kimondott szavak néha nagyobb sérülést okoznak, mintha egy hatalmas pofont kaptunk volna.
Mert mi is fáj nekem? Az igazság? Vagy csak amit a lelkem lefordít belőle? Az fáj, hogy abban a pillanatban nem azt kapom attól, amit vártam, amire számítottam. Az fáj, hogy abban a helyzetben, amikor a realitást mellőzöd és többre vágysz szavaknál, a lelked megtölti az elhangzottakat a fájdalmaddal, kétségeiddel és akaratlanul is belegondolsz kígyót meg békát, már csak ezt a következtetést hallod meg. Azt hallod meg, amit a fájó lelked lefordít és magadban ezerszeresen éled át, szinte hallod, ahogy a lelked meghasad és érzed a tátongó lyukat rajta.
De mi is az ami igazán fáj? Ismét az önértékelésed kapott egy pofont, ami úgy leterített, hogy harcba sem szálltál. Nem szálltál harcba magadért! Nem szálltál harcba a lelkedért! De minek is szálltál volna, hiszen sose nyertél még háborút. Az fáj igazán, hogy meg sem próbáltad. Az fáj igazán, hogy megint elragadtak az érzelmek.
…pedig hányszor megfogadtad már, hogy leszámolsz velük! Kiűzöd magadból őket! Elalvás előtt ismét fogadkozol, hogy holnaptól minden más lesz és a törött lelkeddel alszol el. Reggel aztán, ahogy az első nap sugarai megmelengetik az arcod, a szíved megtelik érzésekkel, reménnyel, hittel, szeretettel és befoltozzák a tegnapi csata lyukait. Újult erővel indulsz a napnak, mert egy aprócska fénysugár ezerszeresen feltölt!
A napfelkelte csak nekünk érzelmes embereknek ad mindennapi csodát! Mert a sok fájdalom mellett, mi megtaláljuk a szeretetet egy madár dalában, a szépséget egy nyíló virágban vagy a boldogságot egy cinkos kacsintásban!
Kiemelt kép: Pixabay
