Emlékszem egy bolond áprilisi délután kezdődött minden. Langyos meleggel indult a hajnal, ami egy igazán remek, napsütéses kedd ígéretével kecsegtetett. A napraforgó sárga fodros ruhámban indultam aznap munkába.
Minden a megszokott, monoton módon történt. Belül azonban én ragyogtam. Valami furcsa bizsergést éreztem, gondoltam biztos a tavasz szele ért el engem is végre és teljesen magával ragadott. Aztán egyszer csak jött a főnököm, hogy na kislány, itt ez a projekt, intézd és ha jól megy, még elő is léptetünk. Azonnal tudtam, hogy ezt éreztem meg: a nagy lehetőség, amire oly régóta vártam, ma végre megadatott. Itt az esély bizonyítani és előbbre jutni. Szélsebesen vetettem bele magam a munkába és észre sem vettem, ahogy szinte rám esteledett. De cseppet sem bántam! Vidáman indultam haza. Lelkesedésem repített, terveim szinte megjelentek előttem. Valószínűleg azoktól nem vettelek észre és löktelek fel akkor.
Ijedten kaptam utánad, de olyan szerencsétlenül, hogy még rád is estem. Talpig elvörösödve elcsukló hangon kértem sűrűn elnézést, miközben végül te segítettél talpra. „Jól vagy? „- kérdezted, de ezt már csak valahonnan messziről hallottam, mert épp elvesztem smaragdzöld szemeidben, ahogy kapaszkodtam beléd, hogy meg bírjak állni a lábaimon. Csak egy aha-t sikerült kierőszakolnom magamból, amikor feltűnt, hogy te is furcsán méregetsz engem. Villámcsapásként ért ott minket akkor a szerelem, egyszerre mozdultunk, hogy ezt csókkal pecsételjük meg, nem kellettek szavak, jött minden magától.
Azóta két év telt el és 3 hónapja isten színe előtt is örök hűséget fogadtunk egymásnak. Ma megint egy olyan furcsa bizsergést érzek és a gondolataimba révedek. A hangod ránt vissza a valóságba.
– Édesem! Szerintem ide már nem kell az a teszt.
– Mivan? – mondom értetlenül, mert olyan bambán mosolyogsz rám.
– Savanyúubit eszel a lekvárosbukta mellé. Szeretlek! – suttogod a fülembe és felkapsz, mint akkor és a levegőben megpörgetsz.
– Én is szeretlek!
Kiemelt kép: Pixabay
