A telefon csörgése riaszt fel álmomból. Anyu az. Picit szórakozottan fecseg, gondolom izgul. Egy pillanatra bevillan, hogy én pont így izgultam, amikor az első pasimat mutattam be neki. Hát igen… anyja lánya, csak most fordítva. Megnyugtatom, hogy minden rendben lesz, ő csak arra koncentráljon, hogy csinos legyen. Amikor letesszük, akkor eszmélek fel, hogy viszont most én kapok pánikrohamot, mert elaludtam és ha nem kapom össze magam, akkor bizony elkésem.
Gyors zuhany, laza smink, egy laza konttyal és egy elegáns ruhával. Oh, a balesetet szenvedett cipellőmmel lenne igazán remek az összeállítás, de hát azt már kár siratni. És megint elkalandozok egy pillanatra. De csak egyre, mert rohannom kell. Pont délben érek az étteremhez. Tele van a parkoló, alig találok egy szabad helyet. Még jó, hogy smartom van, így két terepjáró közé pont beférek. Na persze, terepjárók. Minden Becére emlékeztet. “Nyavalyás élet!”
Belépek az étterembe és egész hosszú sor várakozik, hogy ellenőrizzék a foglalást és egy pincér az asztalhoz kísérje őket. Elég furán érzem magam egyedül, anyuék már biztos bent vannak. Na végre, én jövök! Kedves idős úr az “ajtónálló”. Szelíden rám mosolyog. Jó napot!
– Zádor néven van asztalfoglalásom.
– Á! Pár perce érkeztek Péterék. Jöjjön kedvesem, odakísérem.
– Nagyon kedves, köszönöm!
Ahogy anyu meglát, azonnal felpattan a helyéről és elém siet. Péter is feláll, de ő ott vár meg minket. Tapintatos, ad nekünk egy percet, hogy üdvözöljük egymást.
– Szervusz, Bogi! Örülök, hogy végre megismerhetlek! Az édesanyád már sokat mesélt rólad!
– Én is örülök a találkozásnak. Bár jó anyám velem nem volt ily kegyes és bőbeszédű, így kénytelen leszek én kifaggatni téged – és dobok egy kislányos mosolyt, mert zavaromban beszélek ám csak ilyen balgán.
– Akkor azt hiszem, ma végig esszük a menüt. Lehet ebből még dupla desszert is lesz. Teli hassal könnyebben válaszolok.
Oh igen, vette a poént és édesszájú, máris imádom.
– Oh, igen, azt hiszem megtaláltátok a közös hangot – forgatja anyu a szemét ránk, mi pedig összenézünk és jót kuncogunk rajta.
Rég nevettem ennyit, mint az ebéd alatt, és ma még az étel is ízletesebb, mint valaha. Péter nagyon figyelmes, kedves és látszik rajta, hogy bele van bolondulva anyuba. És igen, az én drága jó anyám is fülig szerelmesnek látszik. El tudnám képzelni magunkat egy családként. Péter elvált és sajnos nem született gyermeke, mert meddő. A felesége viszont édesanya akart lenni, így békében elváltak.
– Nos, jöhet akkor a desszert? Margó, kedvesem innál egy kávét?
– Igen! – vágjuk rá egyszerre anyuval és azonnal ismét felkacagunk.
– Nők! – és Péter is nevet egy jóízűt.
– Ne haragudjatok, de ki kell szaladnom a mosdóba. Rendelnétek nekem egy rákóczi túróst?
– Persze!
A mosdóban, ahogy állok a tükörrel szemben, valahogy megint Bence jut az eszembe. Vajon mit csinál? Miért nem üzent mást? “Mert nyilván semmit nem akar tőled, de mivel úriember, így rendezte az okozott kárt és ennyi. Felejtsd el! Örökre!” Ahogy megyek vissza az asztalunkhoz, látom, hogy egy férfi keveredett oda és pont az én székemnek támaszkodva diskurál Péterrel. Egy pillanatig habozom, nem tudom szólhatok-e vagy belezavarok valami fontosba. Anyu persze egyből észre vesz és rám mosolyog, így Péter is észrevesz és az idegen is megfordul. Ezt nem hiszem el!
– Bogi, kedvesem, hadd mutassam be az üzlettársam: Baradlai Bence. Bence, Bogi, vagyis Hargitai Boglárka, Margó lánya.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
