Bence közelebb lép, elereszti a sármos félmosolyát, dob egy kacsintást is és kezet csókol.
– Örvendek, kedves Bogi.
“He?! Most akkor úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást?” Jobb is, csak hülye magyarázkodás lenne a vége.
– Én nem kevésbé, kedves Bence.
– Ne haragudjatok, nem akartam megzavarni az ebédet. Örülök, hogy találkoztun. – fogná menekülőre Bence.
– Jaj, ne viccelj! Ha van kedved, csatlakozz hozzánk egy kávéra. – mondja anyu a tőle oly természetes kedvességgel és bájjal. – Na, üljetek már le!
Péter már inti is le a pincért. Bence kihúzza nekem a széket, hogy foglaljak helyet. Nem értem mi a franc történik, úgy tűnik, anyu nem először találkozik Bencével, na de hát három hónapja randiznak Péterrel, persze, hogy találkoztak már. Ah tuti csak álmodom ezt az egészet. Ahogy helyet foglalok, és Bence segít betolni a széket, finoman végigsimít a nyakamtól lefelé egészen majdnem a fenekemig. Beleborzongok és egész testem lángra kap. „Mit csinál?” De senki nem szúrta ki a mozdulatot…
– Hmmm… rákóczi túrós. Az egyik kedvencem. Nagyon jó választás. A legfinomabb a városban – és ismét rám kacsint.
Én teljesen zavarban vagyok, még mindig nem tudom, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Másfél napja álmodozom a viszontlátásról, erre most egy karnyújtásnyira van tőlem ez a félisten. Kedélyesen elcsevegnek, Péter igyekszik bevonni a beszélgetésbe. Úgy mesél rólam Bencének, mintha ezer éve ismerne. “Tényleg jó sokat mesélt neki anyu, vagy én mondtam volna mindezeket el ezalatt a pár óra alatt?” Anyu megérzi, hogy valami nem stimmel nálam és megszorítja a kezem. Bence azonnal észreveszi és zavartan néz rám.
– Kedveseim nem akarok ünneprontó lenni, de azt hiszem itt az ideje, hogy menjünk.
– Margó, kedvesem, minden rendben?
– Persze, csak elfáradtam, ne aggódj!
– Rendben, azonnal rendezem a számlát és indulhatunk. Hazaviszlek!
– Ne fáradj, Bogi hazavisz. De nem bánom, ha később beugrasz.
– Ahogy szeretnéd – és megcsókolja anyu arcát és egy pillanatra mindketten elpirulnak. – Bogi, nagyon köszönöm, hogy velünk ebédeltél! Örülök, hogy végre megismerhettelek! Remélem mihamarabb találkozunk.
– Én köszönöm a meghívást! Nagyon jól éreztem magam és úgy hiszem, elég sűrűn fogunk találkozni – rákacsintok és olyan szeretetteljesen mosolyog vissza rám, hogy szinte érzem, ahogy átölel a mosolyával, ahogy egy apa a lányát.
A fiúk egészen a kocsimig kísérnek minket. Péter természetesen kinyitja anyunak az ajtót és még sutyorognak valamit, így Bencével a vezető oldalon állunk. Nem tudom, mit mondjak, köszönjem meg a ruhát? “Jaj, mi a szart csináljak?”
– Köszönöm a ruhát, de igazán nem kellett volna – mondom végül azt hiszem túl szégyenlősen.
Mehetünk, Kincsem – szakít félbe anyu. Bence közelebb hajol és a fülembe súgja:
– Igazad lehet. Nem vennem kellett volna egy újat, hanem a régit azonnal levennem rólad.
Egész testem elönti a pír és szinte pánikolva ülök be az autómba. Bence becsukja az ajtót és én azonnal indítok is. Még jó, hogy anyu végigcsacsogja az utat, mert így nem tudnak a gondolataim elkalandozni. Anyunál még megiszunk egy kávét és nyilván kifaggat, hogy mit gondolok Péterről. Megnyugtatom, hogy áldásom adom rájuk és tényleg úgy érzem, hogy őket a jó isten is egymásnak teremtette. Lassan 5 óra van már, így elbúcsúzunk, hogy anyunak még legyen ideje tényleg pihenni, mert hát mára egy második randit is megbeszéltek Péterrel. “Jézus! Ezek együtt alszanak?!” Gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert ezzel azért minden határt átléptem.
Fáradtan érek haza és huppanok a kanapémra. Azonnal Bence szavai visszhangoznak a fejemben és elszabadul a képzeletem. A fantázia és a valóság között lebegek, míg nem elalszom a nappaliban.
Folytatjuk!
A történet előző részét itt olashatod.
A történet következő részét itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
