A csengőre ébredek. Ránézek a telefonomra, fél 11. Jézus! Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára eddig. A csengő ismét megszólal, úgyhogy kikászálódom az ágyból és rohanok ajtót nyitni. Legnagyobb döbbenetemre Bence áll az ajtóban. Istenem, egy hete álmodom arról, hogy egyszer csak megjelenik itt, erre én kócosan, a kismacis pizsamámban állok az ajtó előtt és megszólalni sem tudok. Remek!
– Jó reggelt Csipkerózsika! Cuki a pizsid! Felébresztettelek?
– Jó reggelt! Igen, elaludtam – mondom zavartan, mert még azon gondolkodom, hogy alszom és csak álmodom ezt az egészet.
Bence ott áll előttem egy igazán szexi farmerban és egy laza, fehér lenvászon ingben, fehér tornacipővel és öltöny nélkül is túlságosan sármos: asszem a félisten kategóriából most ugrott feljebb a majdnem tökéletesbe.
– Küldtem üzenetet. Megvárjam itt kint, hogy válaszolj vagy beengedsz?
“Heh?” – mondom magamban. Jaj mit csináljak? Istenem de béna vagyok, lehet sokkot kaptam, ah biztos, hogy sokkot kaptam. Ekkor veszem észre, hogy két kávét szorongat a kezében.
– Hoztál nekem kávét?
– Igen.
– Akkor bejöhetsz.
Leülünk a nappaliban és nagyot kortyolok a kávéból, hátha ez feledteti velem, hogy itt bénázok a majdnem tökéletes istenség előtt, kócosan, pizsiben és reménykedem, hogy ez az éltető nedű beindítja végre az agyam és képes leszek mondani valamit.
– Na? Hat a kávé? Kezdesz felébredni?
-Mire megiszom, felébredek! Mit keresel itt?
– Elviszlek ebédelni és megesszük a rákóczi túróst.
– Oh! Csak egy sütivel tartozol, elég lett volna, ha hozol több tonnányit és az ajtó előtt hagyod. – és eleresztek egy béna kuncogást mellé. “Szedd már össze magad!” – könyörög belső énem.
– Az ajtó előtt hagyott ajándék már megvolt! Most szintet lépünk! – kacsint rám. – Na idd azt a kávét és készülődj, mert elkésünk! Addig én türelmesen várok itt a kanapén.
– Hát most pont nem tűntél olyan türelmesnek. Inkább parancsolgatónak.
– És tudok keményebb is lenni, ha ellenállsz!
– Oh, most rettegek!
– Jobban is teszed! – és az orromra koppint. – Na, indulj!
– Igenis, Uram! – mondom látszólag bosszúsan, de be kell ismernem, hogy belül örömtáncot lejtek.
– Helyes!
Odadobom Bencének a távirányítót, ha esetleg tévézne, amíg elkészülődöm és elindulok a hálóba. Összeszedek valami ruhát és átsétálok a fürdőbe. Veszek egy gyors zuhanyt, felöltözöm, feldobok egy laza sminket és ahogy a hajamat próbálom rendbe szedni, veszem észre, hogy a térdig érő fehér lenvászom ingem van rajtam, a kedvenc farmerommal: bakker, hozzáöltöztem. “Egy életem, egy halálom, hát legyen! Majd még felveszem az egyik blézerem” – egyezem ki magammal, magamban. A hajam nem akar engedelmeskedni, így úgy döntök, ma hagyom saját életet élni. Veszek egy nagy levegőt és kilépek a fürdőszobából.
– Kész vagyok. – mondom picit szényenlősebben a kelleténél.
– Wow! 20 perc alatt, nem semmi! Menjünk!
Felhúzom a szuperkényelmes fekete kis fűzős cipőm, felkapom az ajtóban a piros zakóm, a shopperem, na meg a napszemcsim és kilépve a lakásból Bence tartja a karját, hogy belekaroljak, én pedig elfogadom a felajánlást.
– Tegnap rendeződtek a dolgok? Sikerült megoldani?
– Félig. Ma Péter is tart egy ellenőrzést és utána meglátjuk.
Kinyitja nekem a kocsiajtót, úgy érzem magam mint valami hercegnő, Bence nagyon jól adja az úriembert és a gondolatra véletlenül hangosan felkuncogok.
– Mi az?
– Semmi, csak eszembe jutott valami.
Bence közben beszáll és már indulunk is.
– Hát azért csak érdekelne, hogy mi jutott eszedbe, ami ilyen jóízűen megmosolygtatott.
– Nem mondom el, mert kinevetsz.
– Miért nevetnélek ki?
– Hát nem is tudom… mert mindig kinevetsz?
– Jaj, de nem téged nevetlek ki, és nem rossz értelemben. Nevetek mert vicces meg cuki pukkancs vagy.
– Pukkancs? – rikoltom sértődötten.
– Igen, pont mint most!
– De mert te hergelsz! Nyavalyás vagy!
– Ugyan, ilyet én sose tennék! Miket feltételezel rólam?
– Na tessék, még a hangsúlyod is elárulja, hogy szórakozol velem.
– Nem tehetek róla, nagy hatással van rám, ahogy ráncolod a szemöldököd – és hangosan felnevet.
Közben megérkezünk az étteremhez és Bence szinte kiugrik, hogy ajtót nyisson nekem és ismét nyújtja a karját, én pedig ismét belekarolok.
– Tessék! Ezen nevettem! Olyan, mintha valami mesében lennénk és én valamiféle hercegnő lennék.
– Nos utóbbi mindenképpen igaz és hát láthatod, hogy igyekszem hozni a lovagot – kacsint rám.
– Bolond!
Egymásra nézünk és mindketten nevetni kezdünk. A bejáratnál ugyanaz a kedves, idős úr fogadja a vendégeket, mint legutóbb, régi ismerősként köszönti Bencét és rám is emlékszik, ami nagyon jól esik. Az asztalunkhoz kísér és a kezünkbe nyomja az étlapot.
Az ebéd remekül telik, nagyokat nevettünk és mindenfélét mesél Bence magáról, a gyerekkoráról és én is beavatom néhány dologba. Annyi mindenben hasonlítunk és azt is bevallotta, hogy neki is az édesség a gyengéje. “Istenem, ezt a pasit nekem teremtették, kár, hogy nem egy súlycsoportba tartozunk” – sóhajtok fel magamban.
– Kérsz még valamit? Kávét?
– Oh nem, degeszre ettem magam. Inkább egy ágy kéne, mert mozdulni sem bírok. – és ahogy kimondom azonnal meg is bánom. “Hogy célozhatsz ágyra, te dinka?”- korholom magam, mert mindig hamarabb jár a szám, mint hogy gondolkodnék.
– Minden megoldható – kacsint rám.
– Oh, na persze. Sejtem – és érzem, hogy ebbe a mondatomba még a hajam is belepirult.
Pont jókor csörren meg Bence telefonja és ment meg szorult helyzetemből. Bence csak rövid igenekkel és nemekkel válaszol és arca egyre komorabb lesz.
– Bogi, mennünk kell, sajnálom.
– Baj van?
– Semmi komoly, ne aggódj. Az én munkám ilyen, bármikor bármit félbe szakíthat és mennem kell.
– Persze, megértem! Majd haza taxizom.
– Gyere velem! Max egy-két óra, addig pihenhetsz nálam.
– Dehogy! – sikítom kivágva a magas C-t.
– Nem érezted jól magad? Én szívesen folytatnám. Nagyon jól éreztem magam. Sajnálom, hogy félbe kell szakítanunk.
– Én is, de nem akarok a terhedre lenni, dolgozz nyugodtan.
– Nem vagy a terhemre. Szeretném, ha velem jönnél.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet!
– Mi a baj? Amúgy el is rabolhatnálak ugye, egyszer félig már meg is tettem. – idegesen a hajába túr és látom, hogy vívódik… vagy legalábbis elhitetem magammal. – Persze, nem erőltetem, megértem, nem egyszerű velem, a munkám nagyon fontos nekem. Sajnálom.
– Nincs baj és tudod, mit?! Igazad van! Így a vagyonod elrablásához is közelebb kerülhetnék. Menjünk!
Úristen, mibe mentem bele, de már mindegy! Egyszer élünk és mikor legyek eszetlen és felelőtlen, ha nem most!
Kiemelt kép: Unsplash
A következő rész itt olvasható.
