Egy csokor vörös rózsával lépett be a nappaliba. Igen, ez az a fajta bocsánatkérő csokor volt. Tudod, amikor szavak sem kellenek, mert feleslegesek. Az évek alatt ezt tökélyre fejlesztettük már. Gyengéd csókot lehelt az arcomra, a tekintete bűnbánó volt. Nem engedte el a pillantásom, amíg nem bólintottam, hogy minden rendben van. A szinte felnőtt lányunk ekkor lépett a nappaliba. Az apja nyakába ugrott és azt mondta: „pont ilyen férjet szeretnék, mint te, Apa! „
Nagyot nyeltem és néhány könnycsepp gördült le az arcomon. Magamban Istenhez fohászkodtam: „Add, Istenem, hogy több esze és ereje legyen a gyermekemnek!”
Aznap éjjel alig aludtam, kavarogtak a gondolataim. Hazudunk a világnak és magunknak! Akárhogy is, de minden nehézséget együtt vészeltünk át. Kezdetben még a szerelem mozgatott minket. Oh, de még milyen elsöprő szerelem! Lángolt! …de aztán, valahogy hagytuk szinte majdnem kihunyni. Ma épphogy csak pislákol, és a közösen megélt múltunk és a lányunk élteti. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem szeretjük már egymást, de nem az tart össze minket. Ha nagyon csúnyán akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, az érdek és a megszokás. A kívülállók irigykedve néznek ránk, pedig igazából megalkudtunk. Megalkudtunk a közösen épített birodalmunk, presztízsünk, a kényelmes életünk érdekében. Én elnézek minden botlást, cserébe mindent megkapok. Elhitetjük, hogy minden rendben van! De a legrosszabb, hogy a lányom mintaképként tekint ránk! Pedig pont nem a saját sorsomat akarom neki!
Egy rohadt kártyavár az életünk, amit én tekertem körbe ragasztószalaggal és szinte már csak abból áll, lapok alig vannak.
Korán ébredtem másnap. Mindent előkészítettem, ahogy szoktam, de belül már teljesen más ember tette oda a reggelit. A férjem pontban 7 órakor jelent meg a konyhában, ahogy mindig is szokott. Megvártam amíg elhelyezkedik az asztalnál és nagy levegőt vettem.
– El akarok válni!
Kiemelt kép: Pixabay
