Az idő véges. Mind tudjuk ezt. Mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni. Pedig pontosan tudjuk, hogy kegyetlenül telik: a homokszemek végül mind leperegnek.
Jöhetnek a közhellyel, hogy mindenki meghal, de nem mindenki él. Igen, ezt is tudjuk. Hogy lehet akkor mégis, hogy sokszor elpazaroljuk? Hogy lehet, hogy amit megtehetnénk, amire lehetőségünk van, még azt is halogatjuk?
Nem veszem meg azt a méregdrága ruhát, mert hát hova is vehetném fel – pedig boldog lennék tőle, még akkor is, ha csak a szekrényben lógna. Nem megyek el a barátokkal egy hétvégi kiruccanásra, mert szűkös a határidő, le kell adni hétfőn az anyagot. Nem hagyom ott az állásom, ahova évek óta csak gyomorgörccsel tudok bemenni, mert nekem ez jutott. Nem lépek ki egy kapcsolatból, mert vajon találok-e jobbat?
Lehet, hogy holnap már nem fogod feltenni ezeket a kérdéseket, mert a homokszemek szép lassan leperegtek. Félelemből húzod az időt. A saját idődet. És nem élsz, csak vegetálsz. Nem azt mondom, hogy eszetlenül éljünk a mának és minden napot úgy éljünk meg, mintha az lenne az utolsó – de kicsit mégis! Kicsit légy önző és ne felejts el minden nap boldog lenni!
Minden nap akarj boldog lenni! Minden nap küzdj meg a félelmeiddel, amik meggátolnak és halogatásra késztetnek! Vésd jól az eszedbe, hogy egy életed van! Ne érd be azzal, hogy neked ez, és csak ennyi jutott!
Kiemelt kép: Pixabay
Ezt olvastad már?
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
