A szürkénél is szürkébb és az unalmasabbnál is unalmasabb napok teltek el. Nem derengtek fénysugarak, hogy majd eloszlatnák a felhőket. De nem is vágytam rá.
Beburkolóztam a ködbe, mi több, én magam voltam az. Szellemként jöttem-mentem, tettem-vettem. Egyhangú, monoton percek, órák, napok, hetek… Ólomléptekkel, de már hónapok is elteltek. De nem zavart. Nem zavart engem már semmi. Üres volt a fejem, a lelkem, a szívem. A testem csak tette a dolgát. Dolgozott, evett, aludt…. mint valami béna robot.
Aztán egyszer csak te berobbantál az életembe. Nem vártalak, nem akartalak. Mégis jöttél és egy darabig maradtál. Eleinte nem is értettem, fel sem fogtam, hogy ott vagy. Aztán nagyon idegesítettél.
Idegesített, hogy apránként bomlasztani kezdted a ködöm. Engem. Elkedztél látni. És elkezdtél láttatni. Egyre többen vettek észre. Aztán egyszer csak én is látni véltem magam: mi lett belőlem?! Egy 32 éves szinte élőhalott, zombi üzemmódban vekengő lény. Nem is tudom, hogy történt. A mai napig nem tudom, hogyan szippantott be a mókuskerék és lettem önmagam árnyéka. Hogy a viharba élt az árnyékom hosszú ideig helyettem. Hogy a viharba felelhetett meg ez nekem?!
Azt sem tudom, te mit tettél. És amit tettél, hogyan és miért. Miért hatott rám elemi erővel? Apránként csempészted a napfényt az életembe vissza. Apránként színezted be a napokat, dobtad fel élményekkel és varázsoltál egy szivárványt a fellegemre.
Ajándék voltál nekem. De csak amíg rendbe hoztad az életem. Csak addig maradtál. Nem hagytál űrt, bánatot. Megtanítottad, hogyan legyek a saját napfelkeltém. Megtanítottad, hogyan fessek szivárványt a legborongósabb reggeleken. Megtanítottad, hogyan adjam mindezt tovább.
Ajándék voltál nekem, mégha csak átmenetileg is, a legszebb és legjobb ajándék. Igazabb voltál, mint bármi addig, igazabb bármely addigi barátnál és bár már nem vagy itt, mégis örökre velem maradsz.
Tetszett a cikk?
Oszd meg vagy kövesd az oldalt facebookon és ajánld ismerőseidnek! Katt ide!
Kiemelt kép: Pixabay
