Még a szószátyárok császárának is jól esik a csend. Az a megnyugtató, békés csend, ami körbeölel és lelassít, hogy legyen időd figyelni, merengeni. Vagy éppen akár semmire sem gondolni. Tudod! A boldogító csend.
Veled a csendet is szeretem. Szeretem, mert mi a csenden is osztozunk. Szeretem a szavak nélküli pillanatokat, amikor a kanapén fekve az öledbe hajtom a fejem és vigyázol rám, amíg csendben fekszem. Szeretem, hogy megérted, hogy ez kell nekem. És tudom, hogy neked is kell.
Ott vagyunk egymás mellett, a közösen épített hidunkon állunk, egymás kezét fogva. De néha-néha visszatekintünk a híd lábához, ahonnan indultunk. Merengünk az úton, amit egymás felé tettünk meg és az úton, amit azóta együtt teszünk meg. Van egy közös világunk, amiben tökéletesen megfér a saját kis világunk is. Amit ilyenkor a csendben pásztázunk.
Szeretem, hogy így megférnek a világaink egymás mellett és ezek tökéletesen illeszkednek a közösen építettbe. Szeretem a hosszú, közös sétákat, amikor csendben figyeljük a tájat és amikor a szemünk összevillan, szavak nélkül is tudjuk, mire gondol a másik. Élvezem a néma beszélgetéseinket. Szeretem, hogy nem erőszakoskodunk a szavakkal midenárom, mert néha a pillantásod többet mond minden szónál.
Szeretem, ahogy a fejem csendben megpihen a mellkasodon és a lélegzetvételünk is összefonódik. Szeretem, ahogy szép lassan felocsúdunk a saját kis csendünkből. Szeretem, ahogy olyankor azzal a huncut kisfiús mosolyoddal megcsókolod a homlokom. És szeretem, hogy pontosan tudod mire gondolok.
– Válassz egy filmet én pedig hozok egy üveg bort!
Kiemelt kép: Unsplash
