Létezik a mindent elsöprő, sírig tartó, őszinte szerelem? – teszem fel a kérdést ezredszerre is. Hol hangosan kérdezem, hol csak magamban, amolyan költőien.
Van amikor azonnal hangosan felkacagok: ugyan hagyjuk már! De volt amikor azt gondoltam: igen, ez az lesz, tutira! Bárhogyis, legbelül hiszek benne. Csak kezd átformálódni az értésem ezzel kapcsolatban.
Kezdetben mind túlidealizáljuk a szerelmet – igen, sajnos ezen mindünknek át kell esni és a kivétel csak a szabályt erősíti; ez tudott.
A kivétel Allie és Noah. És bár mind innen indulunk, szép lassan belátjuk, hogy ilyen nincs. A szerelmünk lapjai a való életben nem rózsaszín tintával íródnak, pihe-puha illatos levélpapírra. Ezzel párhuzamosan arra is rádöbbenünk, hogy bizony mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is formálódunk, alakulunk, hibázunk. Vannak sorok, amelyeket újra írunk, lapok, amelyeket kitépnénk, szavak, melyekbe bele kell javítanunk.
Te is és én is, de még ő, no meg ők is, mind esendő emberek vagyunk, akik igyekszünk elérni a tökéletest. Ahogy fejlődünk, azonban átalakul a tökéletesről kialakított kép és rájövünk, hogy csak egyszerűen boldogok akarunk lenni.
Boldogok akarunk lenni valakinek az oldalán, aki feltétel nélkül szeret és nem pattan le az első cívódás után. Ezért igyekszünk egyre jobban alkalmazkodni a másikhoz. Igyekszünk hasonulni, elfogadni, megbeszélni, átérezni, megélni és mindig szeretni, tisztelni a másikat.
Na így lesz bizony egy kapcsolat sírig tartó, őszinte és mindent elsöprő. Nem a tökéletest kell akarni mindenáron, a mások által idealizált valamit. Nekünk, magunknak kell felismerni, megismerni, boldoggá tenni.
Kiemelt kép: Unsplash
Tetszett a cikk? Oszd meg ismerőseiddel és kövess minket Facebookon!
