Az este a szokásos módon zajlik. A vezér beszédet mond, majd sorban egymás után az igazgatók köszönik meg a munkánkat. Kiosztják a díjakat, ajándékokat. Vaskos tapsviharral zárjuk az est ezen, formális részét. Ahogy körülnézek a teremben, csillogó szempárokat látok. Na nem mintha a mi cégünknél mindig minden klappolna és semmi munkáért dőlne a pénz, de valóban meghálálják azt, és a vezérünk megbecsül minket, hisz pontosan tudja, hogy belőlünk él. Senkit nem hagyunk hátra, mondhatni, mi egy óriási család vagyunk.
Gondolataimból a felcsendülő zene rángat vissza: elkezdődött a mulatság. A társaság egyik fele megrohamozza a roskadásig telt, finomabbnál finomabb falatokkal megrakott svédasztalokat. A szomjasabbja pedig a bárpulthoz sereglik. Az újoncok – a legfiatalabbak – pedig már a táncparketten vonaglanak az elmúlt évek slágereire Józsi vezetésével. Józsi mindig a szárnyai alá veszi őket és bevezet mindenkit a céges bulizás rejtelmeibe. “Valamikor én is így kezdtem” – mosolyodom el az emléken, miközben a tányéromra szedek a legjobban kinéző falatokból.
Szórakozottan, fel-fel bukkanó emlékekkel indulok vissza az asztalhoz. Bevillan az első találkozásunk Bencével. Valamikor még az est elején akadt össze a pillantásunk. Villámcsapásként hatott rám, és azóta mindig, ha találkozunk. Valamikor éjfél körül egyszer csak megjelent velem szemben a táncparketten és felkért. Izzott körülöttünk a levegő, úgy táncoltunk, mintha egész életünkben együtt táncoltunk volna, megszűnt körülöttünk a világ. Amikor megpillantotta a bal kezemen az eljegyzési gyűrűm, megtorpant. Lágy csókot lehelt a kézfejemre és annyit mondott: “Sajnálom.”
A munka miatt már nagyon sok e-mailen meg telefon híváson vagyunk túl, de találkozni csak ezeken az estéken találkoztunk, és ami itt történt, soha nem emlegettük fel.
A kezemre pillantok, lassan fél éve már nincs rajta a gyűrű. Tudtam már akkor, amikor Péter az ujjamra húzta, hogy ez csak egy utolsó próbálkozás a kapcsolatunk megmentésére. Mégis el kellett teljen két egész év, hogy ezt mindketten belássuk. Hirtelen próbálom felidézni, hogy ma láttam-e valakit – nőt – Bence mellett ülni, de a tengerkék szemén és a testemen végigfutó bizsergésen kívül más nem dereng. Hihetetlen, hogy valaki, akiből csak pár perc jut nekem egy évben, ekkora hatással van rám.
Mire visszaérek az asztalhoz a többiek már falatoznak. Láss csodát, Rita oldalán Tamást vélem felfedezni.
– Azt hittük már elvesztél! – kiált fel Janka.
– Ugyan! Csak válogattam a tápláló falatokat, hogy bírjam veletek az ivó tempót.
Nevetve huppanok vissza a helyemre és én is falatozni kezdek, miközben igyekszem felvenni a beszélgetés fonalát. Tamás épp sztoriban van, többször megemlíti Bencét, és az én szívem minden ilyen pillanatban nagyot dobban.
– Az nem is úgy volt, nehogy elhiggyétek egy szavát is! – hallom a hátam mögül az ismerős hangot, amellyel egy időben érzem meg az ismerős illatot is.
Mindenki felém – vagyis mögém – fordul, engem azonban megbénit valami. Puha érintést érzek a meztelen vállamon, ekkor vetem hátra a fejem.
– Leülhetek melléd, Anna?
Bence áll mögöttem és mélyen a szemembe néz. Hirtelen forróság önt el és érzem, hogy lányos pír ül ki az arcomra, miközben csak bólintani bírok, hogy igen.
Kiemelt kép: Unsplash
Folytatjuk!
A történet első részét itt olvashatod, a következő részt itt olvashatod.
