Bence egész közel húzza a székét, mert az egyre hangosodó zene miatt már alig értjük egymás szavát. Közben vezérünk is becsatlakozott, és csak úgy záporoznak a viccesebbnél viccesebb sztorik, miközben a felszolgálókkal megállás nélkül hozatja a bódító nedüket.
Már érzem, hogy kezd a fejembe szállni, amikor Janka felpattan, jelezvén, hogy itt az ideje a táncparkettre vonulni és lenyomni az ifjakat. Ő kicsit olyan mint Samantha Jones, én pedig mellette néha Carrienek érzem magam, Rita pedig komolyan hiszi, hogy ő Charlotte és Miranda egyszemélyben. A vezér azonnal elkapja Jankát és a parkettra cibálja, a többiek is csatlakoznak hozzájuk, és hirtelen Bencével ketten maradunk az asztalnál. Egy hosszú pillanatig csak némán bámuljuk egymást. Megfogja a kezem, én pedig hagyom, hogy irányítson.
Bence lassan vezet a parkettre, és mire odaérünk, épp egy lassú szám csendül fel a hangfalakból. Egészen közel húz magához és vezetni kezd. Mélyen néz a szemembe és én állom a tekintetét, bár nem tudom meddig tudom tartani magam, mert érzem, hogy a testem azonnal lángra kap. Bence szaggatott lélegzetvétele is hasonlókról árulkodik. Izzik körülöttük a levegő és megszűnik létezni a külvilág. Bence erősen, sőt egyre erősebben tart, mintha soha nem akarna elengedni.
– Nincs már gyűrű az ujjadon. Azonnal észrevettem, amikor leültem melléd.
– Hát, vannak dolgok, amik nem jönnek össze, bárhogy is próbálkozik az ember lánya.
– Túl vagy rajta?
– Igen, minden rendben.
– Ezt örömmel hallom!
– Na fiatalember, most én jövök ám! Ide nekem ezt agyönögyrű, ifjú hölgyet! – ront ránk a vezér.
Bence elenged, ám előtte még kezet csókol – ahogy mindig, amikor véget ér a táncunk – és eltűnik a tömegben. A szívem vadul kalapál, és ha lenne bátorságom utána szaladnék, de a bennem lakozó gyáva kislány megtorpan. Így hát táncra perdülök a vezérrel.
– Anna, büszke vagyok rád, Angyalom! Tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de itt volna az ideje, hogy végre feljebb juss a ranglétrán. Bebizonyítottad már az alázatod és a tehetséged, hidd el, már senkit nem érdekel, hogy a nagyapád vagyok. Ez itt egyszer úgyis mind a tied lesz.
– Papa, kedves vagy, de hidd el, ez tökéletesen jó így nekem.
– Badarság! Péter is jó volt neked, pedig egy Gálod is lehetne!
– Na de papa! Miről beszélsz?
– Ugyan Bogaram! Öregapád vén, de nem vak! De nem szólok bele, ámbár aggódom érted. Ennyi jogom csak van!
– Persze, hogy van, Papa! Szeretlek!
– Én is Bogaram! Na, menj a barátnőiddel mulatni, vagy inkább keresd meg azt a Gált, én hazamegyek, elég volt nekem ennyi.
– Holnap találkozunk, jó pihenést!
A szememmel még követem a kijáratig, ahol már a sofőr várja. Papa még egy pillanatra visszafordul és bátorítóan bólint. Fél pillanattal később már nincs is ott és Janka kapja el a karom.
– Megint nemet mondtál az előléptetésre, mi?
– Jaj Janka, ne már! Egy követ fújsz a papával. Menjünk inkább mulatni.
– Jaja! Menjünk is! Tessék, itt egy feles. Bence az előbb viharzott el valami szőke bigével.
Gondolkodás nélkül felhajtom, majd amit közben Rita hoz, azt is.
– Jól vagy?
– Minden a legnagyobb rendben! Menjünk táncolni.
Kótyagosan ébredek és nagyon fáj a lábam. Hajnalig táncoltunk, ami igenis nagy kihívás magassarkúban. Szerencsére kitáncoltam az alkoholt, nem vagyok másnapos, csak éppen megtépázott és sajog mindenem. Az éjjeliszekrényre pillantok, pontosan 10 óra van. A morzsapartiig még bőven van időm, így úgy döntök, lustálkodom még egy keveset. Behunyom a szemem és azonnal Bence arca villan be. Erősen kapaszkodom az emlékbe, nehogy tovaszálljon. Jól esik felidézni az együtt töltött pillanatokat. Papa szavai visszhangzanak a fejemben: „pedig egy Gálod is lehetne”. „Na persze! Egy másik világban talán. De ebben biztosan nem. Rosszkor találkoztunk, az időzítés egyszerűen pocsék és én nem vagyok egy szőke, nagymellű bige.”
Elhessegetem a szomorú gondolatokat és úgy döntök itt az ideje egy hideg zuhanynak és egy erős kávénak. Kávézás közben elolvasom a bulvárt – azaz meglesem Facebookon, hogy ki, mit posztolt a tegnapról. Hál’ istennek nem maradok infó híján – a gyakornok kislányoknak köszönhetően. Hangosan kacagok, ahogy lapozom a képeket és néhol a háttérben felfedezem magunkat különösebbnél különösebb pózokban. Kémkedésem Janka hívása töri meg.
– Na jó reggelt! Életben vagy?
– Jaj, nem igazán. Tudod én nem léptem le hajnali 3-kor suttyonban, én tessékeltem ki az utolsó vendéget. Szóval eljössz értem és leszel ma a sofőröm?
– 4-re ott vagyok érted!
– Kösz.
És már bontja is a vonalat. Lassan telik az idő, de nem elég lassan ahhoz, hogy a lábamban elmúljon a fájdalom.Szerencsére ma is szép az idő, így úgy döntök, lapos elegánsra veszem a figurát. Fél 5-kor már a vezérnél vagyunk. Furcsállom, hogy a parkolóban már egy ismerős autó áll, mert a party csak egy óra múlva kezdődik. Túlságosan ismerős, de elhessegetem a gondolatot. Nagyi fiatalokat meghazudtoló sebességgel száguld elénk és majd kiszorítja belőlünk a szuszt, úgy ölel át minket. Karon fog minket és máris a kert felé vezet.
– Kislányok! Pont időben! – kiált papa, amikor meglát bennünket.
– Szia Papa!
– Helló Vezérem!
– Papa? – hallom a kérdést egy igen ismerős hangon.
– Igen, Anna a kisunokám. Nem tudtad? – kérdezi hitetlenkedve papa.
… ebben a pillanatban látom meg Bencét.
Folytatjuk…
Képek: Unsplash
A történt előző részét itt olvashatod, a következő részt pedig itt.
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
