– Na ne álljatok már ott földbe gyökerezett lábakkal, gyertek, üljetek le. Már végeztünk az üzlettel, rávettem Bencét, hogy maradjon itt. Tegnap olyan gyorsan távozott, nem volt alkalma igazán velünk ünnepelni.
Nagyi erősebben markolja a karom, és mint amikor kislány voltam és megszeppenve álltam idegenek előtt, bátorítóan rám mosolyog és az asztalhoz vezet. Bence úriemberhez illően feláll és kihúz nekem egy széket, hogy helyet foglaljak. Ámde a cserfes nagymamám befurakodik közénk. Bence szelíd mosollyal nyugtázza a történéseket. Segít a nagyinak helyet foglalni és kihasználva, hogy ezáltal közelebb kerülünk egymáshoz, odalép és arcon csókol.
– Örülök, hogy ilyen hamar viszontlátlak.
– Én nem különben. – mondom félig elfúló hangon és biztos vagyok benne, hogy a hajam is vörösre váltott, nem csak az arcom, így gyorsan helyet is foglalok.
– Minden rendben? – súgja óvatosan a fülembe Janka.
– Semmi sincs, menekíts ki innen, kérlek.
– Jaj Anna, édesem! – sikít fel Janka pánikszerűen pár pillanat múlva. – A kocsiban felejtettem a telefonom, vagy nálad? Vagy el sem hoztam? Gyere kérlek, lehet, haza kell ugorjunk érte.
Válaszra sem várva megfogja a kezem és elrángat a kocsim felé, azonban még hallom, ahogy a nagyi is menti a helyzetet a “Jaj lányok, ti valamit mindig elhagytok” mondattal. Nekitámaszkodom a kocsinak, szinte pánikrohamom van, kapkodom a levegőt, ömlik rólam a víz.
– Anna, mi a franc van veled?
– Nem tudom, nem akarok visszamenni. Én ezt nem bírom tovább.
– Mit? Hogy három éve reménytelenül szerelmesek vagytok egymásba a Gállal és most végre úgy tűnik, hogy itt a nagy lehetőség és ti bénák vagytok?
– Honnan tudod te ezt? – kérdezem döbbenten.
– Édesem! 10 éve a legjobb barátok vagyunk, de bevallom, tegnap raktam össze a képet, amikor kettesben maradtatok az asztalnál. Azelőtt teljesen lefoglalt, hogy végre rávegyelek a Péterrel való szakításra. De nem értelek! Most mi a bajod?
– Nézz rám! Hol kellenék én Bencének? Egy este! Egyszer egy évben! Egyetlen tánc és ennyi – nem gondolkodik ő kapcsolatban velem, hisz tegnap is valami nővel láttad elmenni, nem?
– Na vegyél szépen egy mély levegőt, fújd ki és most szépen visszamegyünk és kideríted a kérdéseidre a válaszokat.
Igyekszem megnyugodni, magam sem értem, hogyan tudtam így bepánikolni. Nagyot fújok, kihúzom magam és Jankával vissza indulunk a kertbe. Félúton Bence rohan velünk szembe. Hallom, ahogy a telefonjába kiabál, hogy „Melyik kórházba?”, arcáról süt az aggodalom. Egy pillanatra megáll velem szemben és halkan annyit mond: “Sajnálom”, majd rohan tovább. Utána fordulok, de már be is pattant a kocsijába és tova száguld. A testem rázkódni kezd és sírógörccsel huppanok a földre. Elfúló hangon bírom csak mondani, hogy “én is”.
Kiemelt kép: Unsplash
Folytatjuk!
A történet előző részét itt olvashatod, a következő részt itt.
