Két hét telt már el azóta a keserves vasárnap óta. De már túljutottam rajta, elzártam, ahogy mindig is tettem, most már hosszú évek óta. Jelenleg közös projektünk sincs, így még a munkakapcsolat sincs meg. Nem azt mondom, hogy néha nem villanak be emlékképek, vagy kalandozom el, de Janka rengeteg munkát ad, így bőven van mivel lefoglalnom magam. Janka tapintatos, nem kérdez, de ha magamtól mondok valamit, azt meghallgatja.
És most itt ülök kukán szombat hajnalban és nincs mit tennem. És csak-csak mardossa a lelkem ez a valami Bencével. Soha nem ígért semmit, én most mégis becsapva érzem magam. Legbelül mélyen tényleg elhittem, hogy egyszer valahogy mi egy pár lehetünk valami isteni csoda folytán. Hát én csaptam be a saját szívem és lelkem. Pedig 27 évesen lehetne már több eszem, pláne a Péterrel megéltek után. Nincs rózsaszín felhő és eszeveszett, izzó szerelem, mint a lányregényekben. Én mégis valami titkos álmot szövögettem kettőnkről és most iszom a levét. Kellene valami megnyugvás.
És bevillan a régi, elhagyatott tóparti ház. 10 éve nem jártam ott. Anyuék autóbalesete után nagyon sokat jártam oda, hogy egyedül lehessek a fájdalmammal. De aztán ahogy telt az idő, könnyebb lett és elkezdtem élni az életem. Jött Péter és hirtelen minden könnyebb lett. Na bumm, Péter… hát na…
Felpattanok – bár még 6 óra sincs – gyorsan felkapok egy farmert meg egy pólót és elindulok. Hiába telt el 10 év, becsukott szemmel is vezethetném a kocsit, pontosan emlékszem minden kanyarra, kőre, fára amit a házhoz vezet. Pont ugyanolyan kihalt, mint akkor. Csodálkozom. 10 év alatt fura, hogy semmit nem változott. És azon gondolkodom, hogy lehet én sem. Lehet ugyanaz a riadt kislány vagyok, akit egy viharos éjszakán egy kedves tűzoltó mentett ki a roncsból, ahol a szüleim az életüket vesztették egy részeg sofőr miatt. Könny csordul a szememből. Igyekszem visszatartani a sírást, apránként lépegetek előre, hátha még a rozoga hintaágy is ott árválkodik.
És ott van. Belefekszem, összegömbölyödöm és a könnyeim patakzani kezdenek, de csak némán siratom a múltam és a darabokra esett jövőm. Egy idő után elfogynak a könnyek és egy leheletnyit a lelkem is könnyebb lesz. De még nem bírok felállni. Belemeredek a tájba és csak bámulom a tó tükrén táncoló napsugarakat. Üres vagyok, igen, ürességet érzem, amit egy idő után a hangosan felkorduló gyomrom és az éhség érzése cserél fel. Az órámra pillantok, már délután négy óra is elmúlt. Erőt veszem magamon és visszaindulok a kocsimhoz.
Bepattanok és indulnék is, nagyon hideg lett és nagyon éhes vagyok, de ez a nyavalya megadta megát. Felkapcsolva hagytam a világítást, biztos az akksi merült le. Verem a fejem a kormányba, ilyen nyomorult is csak én lehetek. Szidom magam, amiért ilyen felelőtlen vagyok, amikor egy autó parkol le mellettem. Tuti csak képzelődöm az éhségtől és a kimerültségtől, mert Bencét vélem felismerni, amint kiszáll egy terepjáróból.
A következő pillanatban már mellette ülök a kocsijában és hallom, ahogy a nevemet mondogatja.
– Mi történt?
– Elájultál! Mit keresel itt az isten háta mögött? Most jól vagy? Kórházba viszlek!
– Jaj nem kell, dehogy! Jól vagyok, csak éhes és kimerült. A papa fél órára van innen.
– Hozzám megyünk, az csak negyed óra.
Nem tiltakozom, nincs erőm. Bence a karjaiban visz be a házba és egyenesen egy hatalmas hálószobába visz, ahol a világ legpuhább ágyába fektet le. Leveszi a cipőm és megpuszilja a homlokom.
– Maradj itt, kerítek neked valami harapnivalót.
Kisvártatva egy tálcával a kezében tér vissza.
– Erőleves, idd meg.
Megfogom a csészét, jólesik a bögréből áradó meleg és nagyot kortyolok belőle.
– Idd csak meg mind, én addig idehozatom a kocsid.
– Köszönöm – válaszolom, mire Bence szelíden rám mosolyog.
– Jól van, aztán ha visszajöttem, szépen elmeséled mi volt ez a mutatvány.
Folytatjuk!
A történet előző részeit itt olvashatod. Következő rész itt olvasható.
