Halk kopogtatásra és friss kávé illatára ébredek.
– Bejöhetek, Bogaram? Lassan dél van, fel kellene kelned és enned pár falatot. Janka is keresett már kétszer. Azt mondtam gyomorrontásod van.
– Persze mami, gyere csak.
Csendben ül mellettem, amíg elkortyolom a kávét és legyűröm mellé a pirítóst.
– Köszönöm!
– Ugyan, lent leszek, ha kellenék. Áthozattam a laptopod, meg néhány holmidat és már becsempésztem ide ni – mutat a régi kopott íróasztalra, ami még az anyukámé volt.
– Papa hol van?
– Bement és üzeni, hogy betegszabadságot mondott bent.
– Hálás vagyok nektek.
– Nem kell! Ez a dolgunk! Na pihenj, Kincsem!
Kikutatom a telefonom a táskámból. 3 nem fogadott hívás és egy üzenet Jankától. 10 nem fogadott hívás és egy üzenet Bencétől. „Kérlek engedd, hogy megmagyarázzam!” Gondolkodás nélkül pötyögöm be a választ: „Minden szavam igaz volt tegnap, de nem leszek az, aki miatt apa nélkül nő fel egy gyerek. Sajnálom!” Szinte még oda sem érhetett az üzenet, amikor Bence hív. Kinyomom a hívást, visszahajítom a telefonom a táskába és ismét könnyek peregnek le az arcomon: rendületlenül fizetem az árát egyetlen boldog éjszakának.
Eltelik a nap, és még egy, és még kettő, mire az összes könnyem elfogy. Mami és Papa tartanak életben. Hagyják, hogy gyászoljak. De mit is?! Hogy árva vagyok, hogy egy idegen másodszor is megfosztott a boldogságtól? Egy elképzelt szerelmet, ami már eleve halálra volt ítélve?! Kettőnknek nincs megfelelő alkalom. Sosem volt. Lehet sosem szólt ez többről valami megagyarázhatatlan elemi vágynál. Lehet, csak azért akartam annyira, mert tilos volt és titkos. Ugyan mit is képzeltem?!
Vegetációmból a kivágódó szobaajtóm riaszt fel. Az ódon, vaskos kétszárnyú ajtó szinte kirobban, csikordulni sincs ideje, ahogy Janka beviharzik.
– Na ebből most volt elég, Kislány!
Elhúzza a földig érő, nehéz, bársony sötétítőket, a hirtelen beáradó fény égeti a szemem, nyöszörögve titlakozom és a fejemre rántom a takaróm. De Janka megállíthatatlan és egyetlen mozdulattal tépi azt le rólam, majd azzal a lendülettel nyakon önt egy pohár jéghideg vízzel.
– Na most indulj zuhanyozni! Egy-kettő! Ne kelljen még egyszer mondanom.
– Miért csinálod ezt? – pattanok fel és sikítom hisztérikusan.
– Mert a világ legnagyobb ökre vagy! Mert semmi sem az, aminek látszik! Mert hülye vagy és itt fogsz nekem mumifikálódni, ahelyett, hogy egyszer az életben segítséget kérnél! Nem kell ám mindennel egyedül megbirkóznod! És nem kell te kitaláld a válaszokat, amiket másoktól vársz! Jogod van kérdezni és magyarázot kapni! Na, indulj! Baromi sok dolgunk van és még életet is kell leheljünk beléd!
Farkasszemet nézve állunk egymással szemben. Janka elszánt. A végsőkig.
– Nyakon öntselek még egy pohár vízzel?
– Nem kell! – sikítom dacosan és felszegett orral, dühösen elindulok a fürdőszobába.
– Ne felejts el hajat mosni és szőrteleníteni! – kiabálja utánam.
Amikor kilépek a fürdőből bőröndök sorakoznak előttem és Janka meg a nagyszüleim karba vetett kézzel állnak velem szemben. Mint valami ítélőtábla.
– Üzleti útra megyünk. Berlinbe. Az asszisztensem vagy és nem tűrök több lógást! Itt vár az autó, a magángépetekkel megyünk! A laptopodon van minden anyag, az úton lesz idő feldolgozni.
– Igenis! – vágom oda dacosan.
Janka kiviharzik, én pedig érzékeny búcsút veszek a nagyszüleimtől. Nagyi könnybe lábadt szeme elárulja, hogy az elmúlt napokban a poklokat járattam meg velük.
– Összeszedem magam, ígérem! Minden rendben lesz!
– Tudjuk, Angyalom!
Nem beszélünk egész úton, csak amit feltétlenül kell. Baromi dühös vagyok, bár nem tudom megmondani miért. Leginkább talán magamra haragszom, hogy idáig jutottam. Úgy látszik nem sokat használt a sok év pszichoizé, ugyanaz a megtört gyerek vagyok tele félelemmel és kétségekkel, mint akit kimentettek a roncsokból. Sérült vagyok, nem kicsit, mert most szinte ugyanazt élem át újra.
– Elég volt! – kiáltok fel a szállodai szobánk közepén állva, amikor az inasok az utolsó csomagunk is felhozták és a vaskos borravalót zsebre vágva hajlongva elhagyják azt. – Elég volt a nyomorúságomból! Elég volt! Janka! Miért történik ez velem? Mi bűnt követtem én el?! Miért kellett a szüleimnek meghalni? Miért maradtam én életben? Miért csalt meg Péter? Miért másnak lesz gyereke Bencétől? Akarom őt! Janka! Én ilyet még soha nem éreztem! De hogy harcolhatnék értünk?! Én tegyek egy gyereket félárvává?!
– Na egyet tisztázzunk! Te nem egy részeg sofőr vagy! És nem tudjuk ennek a gyereksztorinak a történetét! Intézzük el ezt a bizniszt a vezérnek és utána kiderítjük az igazságot Bencéről! Jó lesz így?
– Igen! – mondom határozottan, de legbelül rettegek.
Janka segít felkészülni a tárgyalásokra, majdnem éjfél van már, mire mindent átbeszélünk és megalkotjuk a stratégiát. Nem tudom mihez kezdenék nélküle. A sors nem adott testvért és elvette a szüleimet, de cserébe Jankát kaptam.
A tárgyalások rendben zajlanak és szerdán bizony aláírjuk a szerződést. Ezt megünneplendő az egyik legnevesebb berlini étteremben vacsorázunk az immár újdonsült partnereinkkel. Majdnem a régi formámban vagyok, tudok már nevetni is és fesztelenül társalogni. Végigmérem magam az étterem mosdójának hatalmas tükrében. Már csak az a mínusz 5 kiló árulkodik arról, hogy éppen meghalni készültem. Nem baj! Felszegem a fejem és határozottan indulok vissza az asztalunkhoz.
– Anna! – nyúl a karom után egy kéz és minden porcikám beleremeg.
Lassan forulok vissza és Bence áll előttem. Azonban csak árnyéka önmagának. Sápadt és beesett az arca és bizony róla is leszaladt néhány kiló. Hosszú percekig némán meredünk a másikra, a kezünk összefonódva. Érzem, hogy Bence is reszket. Másik kezével tétován végigsimít az arcomon.
– Annácska mehetünk? – hallom a hátam mögül Gerdát, az új partnerünket. – Indulnunk kellene a színházba.
Felemelem az összekulcsot kezünk és Bence tenyerébe lágy csókot lehellek. Tudatni akarom vele, hogy kűzdeni akarok kettőnkért.
– Mennem kell. Vigyázz magadra!
Sarkon fordulok és az egész társaság már csak rám vár. Janka kikerekedett szemekkel bámul, gyorsan bólintok felé, hogy jelezzem minden rendben.
Folytatjuk!
