Janka felült az ágyon. 16 nem fogadott hívást mutatott a telefonja. Az időt is megnézte, csupán 20 perc telt el. 20 perc alatt kisírta az elmúlt hónapok fájdalmát, nehézségeit. Nem futotta rá több könnycseppje.
Pedig most sírt először, eddig csak nyelte a könnyeit. 20 perc őrjöngés az elmúlt egy évért. Nem sok. Pedig azt hitte sokkal fájdalmasabb lesz, de most olyan egyszerűnek és könnyűnek tűnt minden.
Az elmúlt egy év nagyon hosszú volt. Telis-tele hullámvölgyekkel és egészen nagy magaslatokkal is, ahonnan rendszerint lefelé vezetett az út. Ha egy problémát megoldott, jött helyette három másik. Egyszerűen nem tudott mindenre gondolni. Igyekezett. Nagyon igyekezett, de valami mindig félrecsúszott.
És ma minden egyszerre csúszott félre. Pedig most igazán érezte, hogy nem fog a főnöke fogást találni rajta. De talált. Mert ő mindig talált. Janka sorra vett mindent már korábban, de nem sok lehetősége volt. Sosem volt a szerencse gyermeke, így biztosra vette, hogy majd mindent a nulláról kell kezdjen. Ami végülis nem is akkora baj talán. Hiszen ami most van, az nem tartható sehogyan sem. Kikészült. Nem bírta tovább elviselni, hogy nap napután azzal kell szembesüljön, hogy minden igyekezete ellenére a nap végén csak egy szerencsétlen csődtömegnek érzi magát.
Megannyi álmatlan éjszaka, azért, hogy majd később jobb legyen. Majd amikor már elég pénze lesz. De ez egyre távolibbnak tűnt. „Soha nem lesz elég!”- gondolta keserűen. ” És soha nem fogok megfelelni!”
Felnyitototta céges laptopját és elkezde pötyögni a levelet. Nem volt nehéz, a szavak jöttek maguktól. Ezerszer megfogalmazta már. Elküldte és kikapcsolta a gépet. A mobilt is, mind a most már 25 nem fogadott hívással. A faliórára pillantott. 45 perc telt el. Száján aprócska mosoly jelent meg.
– Gyere, Brúnó! Séta van! A gazdi ma új életet kezd!
Fél év telt el azóta a nap óta. Nyomorúságos fél év. Tudta, hogy ez vár rá… hiszen sosem volt a szerencse gyermeke. A nadrágszíjat is bizony összébb kellett húzni és bizony a szülei támogatása nélkül nem élte volna túl. De nem adta fel! Egy napon aztán végre talált munkát. Nem egy csúcsvállalat túlhajszolt robotjaként – ámbár csúcsfizetéssel. Egy kis kávézóban lett felszolgáló, éppen elég fizetéssel.
Nagyot fordult Jankával a világ, de egy cseppet sem bánta. A munka előtt és után volt élete. Rájött, hogy kevesebb pénzzel is lehet boldogulni és boldognak lenni. Rájött, hogy hihetetlen élmény egy papírbohárból kávét szürcsölve, valakinek a karjaiból egy piros kockás takaróba bújva bámulni a napfelkeltét.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
