Egy részem vele együtt távozott akkor. Sokáig nem tértem magamhoz és hibáztattam magam, őt, mindenkit, az egész világot is. Akartam, hogy vége legyen, és egy éjjelen a legnagyobb vitánk közepette zokogva üvöltöttem, hogy bárcsak ne lennél már.
Aztán eltelt valamennyi idő és meghalt.
Nem tudom mikor és hogyan történt, de akire addig felnéztem, büszke voltam és szerettem, az hirtelen a legnagyobb szégyenem lett, aki csak megkeseríti az életem, az életünk. Kértem szépen, kértem csúnyán, érveltem logikusan, könyörögtem hisztérikusan. Tettem és mondtam mindenfélét, de semmi nem érintette meg: csak önmaga volt fontos és a függőségei. Bántott és bántottam, már szinte gyűlöltük egymást. … holott a vér kötelezett volna. Kötelezett volna arra, hogy szeressük egymást, kiálljunk egymásért, segítsük egymást. Aztán jött a telefon és véget ért. Egy pillanat alatt megszűnt minden és csak az üresség tátongott bennem. Most itt állok a sírod felett és még mindig nem tudok sírni. Nagyon szerettelek, de mindenkit tönkretettél magad körül. Feladtad. Én is feladtam.
…pedig a vér kötelezett volna: téged és engem is. Nekünk egy életen át ott kellett volna állni egymás mellett.
Szívszorító a fenti történet és joggal veti fel a kérdést: mégis meddig kötelez a vér, a család? Meddig kell egy bántalmazó, egy alkoholista férj vagy apa személyét tűrni? Meddig kell támogatni a család nehéz sorsú, adósságot felhalmozó tagját? Meddig kell egy mártírkodó anya gyötréseit elviselni?
Nekem a család feltétel nélküli szeretetet, biztonságot, odafigyelést, törődést jelent. A család az, akikre mindig számíthatsz, tudod, hogy nem vagy egyedül. Ahol, ha nem is mindig minden csupa móka és kacagás – mert azért valljuk be, vannak nagyon nehéz helyzetek mindenki számára –, de tudod, hogy nélkülük semmi sem lenne jó, és velük tökéletlenül tökéletes minden.
Vagyis valahogy ilyen egy család, nem? Ilyen kellene legyen. Sajnos vannak azonban olyanok, akiknek a család nyűg és teher. Mert nincs feltétel nélküli szeretet, nincs biztonság – semmi sincs, csak a végtelen kihasználás és kiszolgáltatottság. Ott kapja az ember a legtöbb sebet, ahol azokra a gyógyírt kellene megtalálnia. Akiknek vigyázni és óvni kellene a másikat, azok mérik a legnagyobb fájdalmat rájuk. Kegyetlenül, minden megbánás nélkül. Önös érdekből, önző módon átgázolva a saját kötelékükön.
Van az a pont, amikor igenis azt kell mondani: elég volt! Én ezt nem tűröm tovább! Nem élhetünk más helyett, nem vállalhatunk felelősséget más helyet. A saját életéért mindenki maga tartozik felelősséggel. És igenis eljön az a pont, amikor a köteléket meg kell szakítani.
Kiemelt kép: Unsplash
