Szeretem magam, de ha néha mégsem, akkor sem esem már kétségbe.
A nők egyik legnagyobb hibája, hogy képesek vagyunk magunkat egy életen át sanyargatni, és csak azt látni a tükörben, amin változtatni kellene. Egészen tinédzser kortól kezdve addig a napig, amikor már valahol végre arra tudunk koncentrálni, hogy egyébként éljünk és ezer más dolog van, ami előre vihet minket.
Na nem azt mondom, egy ködbe burkolózó hideg, nyirkos reggelen, vagy amikor összecsapnak a hullámok a fejem felett, vagy éppen csak mert rossz napom van már nem hasít a fülembe a sok-sok bélyeg, amit az életem során rám aggattak mások, vagy én saját magamra, vagy már soha nem vágyom arra, hogy hirtelen nagyobb legyen a mellem, kisebb a vádlim, formásabb a fenekem vagy olvadjon le rólam néhány “tízkilónyi” felesleg.
Most már azonban nem esem kétségbe, ha a múlt csúfondáros hangjai visszhangzanak a fülemben vagy sanyargatom magam. Elkomorulok, de nem határozza meg minden napom.
Mélyen belenézek a tükörbe. Látom, ahol ráncosabb, löttyedtebb, foltos, ahol átalakult. És nevetek: bárcsak már korábban is értékelnem volna a testem és magam jobban! A testemben fejlődött egyszem sarjam, így felismertem, hogy minden hibája ellenére nem csak néhol rosszul összerakott szövet és csont, hanem egy igazi csoda. És keresem a többi jót! Mert nem csak egy test vagyok. Van szívem és lelkem, amiket azért igyekszem erősebbre edzeni folyamatosan. Vannak sikereim, amikre büszke vagyok, a kudarcokból pedig sokat tanultam.
Behunyom a szemem és egy pillanat múlva amikor kinyitva ismét meglátom magam, már egy erősebb asszonyt látok benne. Akinek dolga van, ezer fontos dolga! Aki nem ér rá sanyargatni magát, mert a tenni akarás vadul tombol benne! És elfogadom, hogy ma én nem szeretem magam, de nem hagyom, hogy ez lebénítson.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
