Újra álmodom, de most sötét van és hideg. Fázom nagyon. Egy autóban ülök, egyedül az anyósülésen. Kint szakad az eső. Nézem, ahogy végigfolyik a szélvédőn.
– Mit keresek itt? Miért vagyok egyedül?
Lenézek a kezeimre, a tenyeremben egy dobozkát tartok.
– Mi ez? Ki adta nekem? – záporoznak a kérdések a fejemben.
Hirtelen kinyílik a vezető oldali ajtó, és meglátom Őt. Csurom víz, mindene elázott, mintha kilométereket gyalogolt volna ebben az esőben. Hangtalanul beszáll mellém, becsukja az ajtót, és azonnal magához szorít.
Annyira boldog vagyok, hogy újra velem van. Amennyire lehet, szorosan hozzásimulok, a dobozka kiesik a kezemből, valahol a kocsi padlóján hallom koppani. Már nem is fontos mi van benne. Belesuttog a nyakamba, sírni tudnék szavai hallatán. Még jobban hozzábújok, nem akarom elengedni. Öleljük egymást, mintha az életünk múlna rajta. Aztán lassan eltol magától egy picit. Kezével megsimogatja az arcomat. Szomorkásan rám mosolyog. Mindig olyan szomorú az álmaimban. Meg is kérdezem, hogy miért? De választ már nem kapok, csak lehajtja a fejét. Igazából tudom a választ. Persze hogy tudom. Számtalanszor elmondta. Annyiszor elmondta már, hogy már a végén én mondtam helyette.
Sablonos mondatok, nem nehéz megjegyezni. Mégis, itt és most az autóban elfeledtem ezeket a sablonos, a végtelenségig agyon ismételt mondatokat. Ujjaimmal megcirógatom rövidre nyírt haját. Azonnal érzem, hogy megremeg az érintésem alatt.
Van, ami nem változik. Amint hozzáérek, kíván. Nemcsak kíván, egyenesen megőrül értem. Érzem a torkomban a visszafogott kacagást. Ó mennyire tipikus. Szinte belehal az érintésembe, de mégsem kellek neki igazán. Micsoda kettősség.
Érzem, elhagy az erőm. Visszazuhanok az ülésemre, arcomat a kezembe temetem és sírni kezdek. Záporoznak a könnyeim, végigfolyik a kezemen, rácseppen a lábamra. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az ölében ülök. A vállába fúrom az arcomat és ott sírok, zokogok tovább. Ő csak simogat, halkan suttog a fülembe. Érzem, kicsit kezdek megnyugodni. Szemeim duzzadtak a sok sírástól. Biztos borzalmasan nézek ki, de már kezd nem érdekelni. Úgy sem számít, már semmi sem számít. Bármit teszek, nem tudom megváltoztatni a múltat. Nem fog visszajönni hozzám. Már csak az álmaim maradtak, mi már csak itt találkozunk.
Felemelem a fejem, csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Mutatóujjammal végig simítok az ajkain. Behunyja a szemét, hangosan felsóhajt. Eszembe jut a doboz.
– Mi van benne? – kérdezem halkan.
Szomorkásan elhúzza a száját, de a szemét csukva tartja. Annyira halkan válaszol, hogy szinte csak a szájáról olvasom le a szavakat. Ekkor egy döbbent sikkantás hagyja el a számat…
A hangomra ébredek. Még sötét van kint. Az órára pillantok, hajnali három. Magam mellé nézek az ágyba, de nincs senki mellettem. Kezd tisztulni az agyam. Az álom távolodik, de belém hasít egy nyugtalan érzés. Kipattanok az ágyból, és a kamrába sietek. A legfelső polcon kezdek keresgélni. A konyhai dolgok mögött, egy pici dobozkát érintenek az ujjaim. A tenyerembe veszem és visszasietek a hálószobába. Nem kapcsolok villanyt. Nincs szükségem arra, hogy lássam, mi van a dobozban. Felnyitom a tetejét, kiveszem belőle kincsemet, és ujjaimmal finoman simogatni kezdem.
Évek óta nem volt a kezemben, szinte égeti a bőrömet. Annyi év után még mindig belém hasít a fájdalom. Nem, nem és nem. Nem akarok emlékezni. Csak az álmaimat akarom. Szememet elfutják a könnyek. Mérgesen letörlöm őket. Egy határozott mozdulattal pedig eldobom a láncot a medállal együtt. Hangos koppanással ér földet a szoba másik felén.
A hold fénye megcsillan a medálon. Ahogy megpillantom a kör alakú medált a rágravírozott szóval, zokogva a párnámra dőlök. Azt hittem túl vagyok rajta. Tévedtem…
Folytatjuk!
Kiemelt kép: Unsplash
Elena Honoria Álom című novellájának előző részét itt olvashatod!
