A kávézóban ücsörgök, az első randink helyszínén. Ugyanannál az asztalnál. Most is egy tejeskávét rendelek. Miközben várom a pultos lányt, a medált szorongatom a kezemben. Rettenetesen fáradtnak, elgyötörtnek érzem magam. Folyton Ő jár a fejemben, mióta elővettem a láncot.
Párom hétvégére elment a haverjaival sziklát mászni. Egyáltalán nem bánom. Sőt! Most még nem is tiltakoztam ellene, mint máskor. Hetek óta fagyos közöttünk a hangulat. Érzi, hogy valami nincs rendben velem, mintha teljesen máshol járnék lelkileg. Milyen igaza van, de ezt nem akarom neki bevallani. Még nem vagyok rá kész, hogy a múltamról beszéljünk.
Eddig úgy gondoltam, nem tartozik rá, mi történt velem még a kapcsolatunk előtt. Talán jó lett volna, még az elején tiszta vizet önteni a pohárba, de akkoriban kezdtem újra lelkileg megerősödni. Féltem, hogy a fájdalom, a feltépett sebek, újra lehúznának a mélybe. Mégis eljött a pillanat. Szenvedek, össze vagyok törve. Megint! Hiba volt azt gondolnom, hogyha csak a képzeletemben tartom meg Őt, akkor ott is fog maradni, és nem fog kísérteni.
“Na persze! Miért is gondoltam ezt?” Akkoriban úgy éreztem nincs más választásom, tennem kell valamit, vagy szépen lassan beleőrülök az elvesztésébe. Arcomat a kezembe temetem. Egy halk sóhaj kíséretében megelevenednek az utolsó találkozásunk emlékei…
Négy évvel ezelőtt… Egy gyönyörű őszi napon, a titkos búvóhelyünkön, boldogan simultunk össze az ágyban. A legtökéletesebb napnak indult mind közül, amit valaha is együtt töltöttünk. Egész délelőtt szeretkeztünk, nem tudtunk betelni egymással. Amikor már minden erőnk elhagyott, felkaptam piros pólóját, és kirohantam a konyhába palacsintát sütni. Pörögtem, forogtam, énekeltem, táncoltam. Határtalanul boldog voltam. Hirtelen mögém lépett, és magához szorított. Arcát belefúrta a nyakamba, közben egy dobozkát csúsztatott a kezembe. Megdobbant a szívem.
– Ajándék? Nekem? Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Mert szeretlek, és szeretnék egy emléket adni – suttogta halk, szomorú hangon.
Remegő kézzel nyitottam ki a dobozt. Egy csodaszép vékony nyaklánc, egy szív alakú medállal volt benne. Finom mozdulattal, kiemeltem a láncot. Elolvastam a medálon az írást. Éreztem, hogy egy jeges kéz szorítja össze a szívemet. Hirtelen elment mindentől a kedvem. Csak bámultam a szavakra, és próbáltam felfogni az üzenetet. Kicsit keményebben, mint szerettem volna, újra megkérdeztem, mi volt a célja ezzel az ajándékkal. Hátráltam egy lépést, hogy a szemébe tudjak nézni. Nagyon szomorú és elgyötört volt. Sóhajtott egy nagyot, belekezdett a mondandójába…
– Ez az utolsó alkalom, hogy veled lehetek, hogy megérinthettelek… – kezdte elfúló hangon.
Dacára annak, hogy már számtalan szakításunk volt, hol én, hol ő kezdeményezte, valahogy éreztem, hogy ez most teljesen más. Néztem őt, ahogy szomorúan, de teljes eltökéltséggel magyarázza, hogy véget kell vetnünk most már örökre, a kapcsolatunknak. Nem bír otthon tovább hazudni, fél, hogy a családja előtt is nyilvánvalóvá válik, hogy mást szeret. Arra viszont képtelen, hogy elhagyja őket. Belém szerelmes, de arra már nincs ereje, hogy új életet kezdjen velem. Hosszú távon így lesz jobb mindkettőnknek.
– Na persze! Neked lesz így jobb! Gyáva vagy! – szaladt ki belőlem indulatosan.
Annyira fájt, amiket mondott, hogy úgy éreztem menten elájulok. Hátráltam pár lépést, nem akartam, hogy hozzám érjen. Hányinger fogott el, szédültem.
Én bezzeg mindent feláldoztam volna érte. A friss házasságomat, a munkámat. Elköltöztem volna vele bárhova, csak együtt lehessünk örökre. Már az első együtt töltött éjszakánkon tudtam, hogy Ő a másik felem. Annyira egymásra voltunk hangolódva, hogy még a másik gondolatát is kitaláltuk. Mindenben passzoltunk. Az ágyban, az érdeklődési körökben. Bármit tettem vagy mondtam, imádta. Annyit még nem nevettem, mint vele. Minden titkos találkánk után szürkék lettek a napok, de amint újra találkoztunk, minden színes lett és gyönyörű. Otthon már alig tudtam leplezni az érzéseimet. Férjem, folyton kérdezgette, hogy mi lett velem. Én próbáltam a munkára fogni mindent, de egyre gyanakvóbbá vált. Éreztem, hogy lassan történnie kell valaminek, így nem lehet sokáig folytatni az életünket.
Végül, Ő döntött. A konyha faláig hátráltam, és csak néztem rá könnyes szemmel. Hirtelen elhallgatott. Néztük egymást szomorúan.
– Mi a baj Velem? Miért nem kellek? – kérdeztem suttogva.
Nem bírtam többet mondani, patakokban folytak a könnyeim. Úgy éreztem, mintha valaki szétdarabolta volna a lelkem. Két lépéssel ott termett mellettem, és a karjába zárt. Nem ellenkeztem, nem volt erőm, csak szorosan átkaroltam. Érezni akartam még egy kicsit.
– Veled nincs semmi baj, Te egy csodálatos Nő vagy! Érted!? Te vagy nekem a legnagyobb ajándék, amit kaptam az élettől! Utálom magam, hogy ezt teszem veled! Pont ezért kell véget vetnem a kapcsolatunknak. Most még van esélyed, hogy boldog legyél! – suttogta a fülembe.
Éreztem, hogy már Ő is a könnyeivel küszködik. Nem válaszoltam, tudtam, hogy döntése végleges. Gyengéden simogatott. Lassan felemelt, bevitt a hálószobába. Nagyon finoman, és gyengéden szeretkeztünk. Tudtuk, hogy most már tényleg ez az utolsó alkalom.
Folytatjuk!
Képek: Unsplash
Elena Honoria Álom című novellájának előző részét itt olvashatod!
