Késő délután volt, amikor kiléptünk a kapun. Némán néztük egymást.
– Remélem, egyszer megbocsátasz nekem! – suttogta halkan – Sosem feledlek, mindig szeretni foglak!
Nem szóltam semmit, képtelen lettem volna bármit is mondani. Megfordultam, és a kocsimhoz siettem. Nem néztem vissza, haza akartam menni. Tudtam, hogy a neheze csak most jön. Elvesztettem azt, akivel leéltem volna az életemet. Teljes sokkban tettem meg a hazavezető utat. Össze voltam zavarodva. Hogyan tovább? Mit tegyek?
Férjem még nem volt otthon, amikor megérkeztem. Nagyon megkönnyebbültem, így volt még egy kis időm összeszedni a gondolataimat. Amikor órákkal később hazaért, én a nappaliban vártam, az összecsomagolt bőröndjeim mellett. Értetlenül nézett rám. Mielőtt megszólalt volna, belekezdtem mondandómba.
– Elköltözöm, új életet kezdek! – már régen meg kellett volna ezt tennem, de eddig nem volt hozzá bátorságom. Semmi sem olyan, mint amilyennek elképzeltük az esküvőnkön.
Férjem csak nézett rám, nagyon nem mondott semmit. Kérte, hogy gondoljam át a döntésemet, de láttam rajta, hogy különösebben nem taglózták le a szavaim. Végképp úgy éreztem, hogy ennek a kapcsolatnak már nagyon régen befellegzett. Amikor kiléptem az ajtón, tudtam, jól döntöttem.
Pár hétig a legjobb barátnőmnél laktam. Ő segített át, az első nagyon nehéz időszakon. Férjemmel gyorsan elrendeztük közös dolgainkat. Legalább, az életem ezt a szakaszát le tudtam zárni.
Ellenben Őt, nem tudtam kiverni a fejemből. Folyton Rá gondoltam. Számtalanszor elővettem a telefonom, hogy írjak neki, de végül sosem küldtem el az üzeneteket. Szakításunk után elköltözött a városból. Egy kis messzi faluban kezdett új életet a családjával. Darabokra tört a szívem. Rettenetesen fájt az elvesztése, hiányzott, nem találtam a helyem. Próbáltam magam belevetni a munkába. Kerestem egy pici albérletet, ami csak az enyém. A nappalok, úgy ahogy elviselhetőek voltak, de az éjszakáim a pokolba repítettek. Egy idő után, csak altatóval tudtam aludni. Minden napot próbáltam túlélni. Nem voltam önmagam. Kísértettek az emlékek, azt hittem belepusztulok.
Egy nap, aztán erőt vettem magamon. Nem élhetek így tovább, csak tönkreteszem magam. Ekkor született meg a gondolat, hogy úgy csinálok, mintha meg sem történt volna ez az egész. Mintha csak álmodtam volna Őt. Töröltem mindent, ami vele kapcsolatos a telefonomról, számítógépemről. Letiltottam minden létező kommunikációs forráson, hogy véletlenül se akadjunk össze a virtuális világban. A medált a lánccal elrejtettem.
Kezdetben nehéz volt úgy gondolnom rá, mintha csak a képzeletem szüleménye lenne, de ahogy erősödtem lelkileg, egyre jobb és könnyebb lett minden. Szép lassan elhagytam az altatókat, vidámabb lettem, elkezdtem újra társaságba járni.
Egy évvel a szakításunk után ismertem meg a Páromat. Kedves volt és türelmes. Kitartóan udvarolt, mire rá tudott venni egy randira. Féltem belevágni egy új kapcsolatba. Úgy éreztem, még nem állok készen rá. Párom viszont addig ostromolt, míg meghódított. Lassan haladtunk, de felolvasztotta a jeget a szívemen. Egy idő után, újra mosolyogtam. Két éve költöztünk össze, vettünk egy saját lakást. Ekkor kezdődtek az álmok…
A pultos lány léptei zökkentenek vissza a jelenbe. Kezemben még mindig a medált szorongatom, ahogy a kávéscsésze után nyúlok. Kinyitom a tenyerem, megpillantom a belekarcolt szavakat: Emlékül Királylány! Örökké Szeretni foglak…
“Mi lehet vele? – hasít belém a gondolat. “Vajon eszébe jutok néha?” – a fájdalom újra belém mar, mintha csak tegnap történt volna…
Vége!
Elena Honoria Álom című novellájának előző részét itt olvashatod!
Ha tetszett a sorozat oszd meg!
