Hol is kezdődött mindez? Már nem is tudom. Lassan már meg merem kockáztatni, hogy ez igazából alapvető emberi jellemvonás. Mármint nem az, hogy direkt nem vagyunk őszinték, hanem a barátok és az “Igazi” utáni sóvárgás, az ösztön, hogy kell valaki mellénk, kel egy társ, és az attól való félelem, hogy soha nem találjuk meg a párunkat vagy örök magányra kárhoztatunk késztet minket kegyes hazugságokra és titkolózásra.
Én igyekeztem, tényleg. De aztán egyik kapcsolatom nagyobb bukta volt, mint a másik. És nem csak a szerelmi kapcsolataim. Barátok maradoztak el mellőlem és valahogy nem sikerült újakat találnom helyettük.
Sokat gondolkodtam, hogy mégis mi csúszik mindig félre és rájöttem, hogy bizony akkor kezdődött mindenhol a baj, amikor őszinte voltam. Amikor kendőzetlenül beszéltem arról, hogy mi a véleményem, mit gondolok, mit szeretnék. Amikor ezek szöges ellentétben álltak a velem szemben ülő véleményével, gondolatával és azzal, amit szeretett volna.
Nem tudom. Nekem nem gond, ha nincs mindig egyetértés. Hogy is lehetne, hisz nem vagyunk egyformák. Csak úgy észt sem szoktam osztogatni, hiszen az én életem sem fenékig tejfel. Valahogy mégsem akarnak működni az emberi kapcsolataim.
Annyi kudarc után végül szép lassan elkezdtem kevesebbet beszélni. Rájöttem, hogy a barátok és pláne egy társ esetében tökéletes eszköz a kegyes hazugság. És a dolgok egyre jobban alakultak. Rájöttem arra is, hogy nem kell mindig elmondanom, ami éppen a fejemben jár. Nem kell mindent átbeszélni, nagyon sokunknak nincs rá igénye. Betoppant Ádám is az életembe és együtt úsztunk tovább az élet felszínes vizén.
És egy darabig én tökéletesen éreztem magam. Tényleg! De most nem tudom hogyan tovább. Az életem tele van jól működő, ámde felszínes kapcsolatokkal. Persze vannak páran, akikkel még belemegyünk picit mélyebb beszélgetésekbe, de ahogy érzem, hogy gond lehet, ott bölcsen hallgatok, végszükségben pedig marad a kegyes hazugság.
Pedig őszinte akarok lenni. Én is ezt várom. De már nem tudom, hogy valaha volt-e valaki őszinte velem. Nem akarok egyedül maradni. De így sem akarok élni. Lehet, hogy nem is velem van csak baj? Lehet, hogy mindig rossz emberekkel hoz össze a sors? Talán van még mit tanulnom? Kellenek leckék?
Ádám lassan ébredezni kezd mellettem. Nagy barna szemeivel mindig úgy néz rám reggel, mint egy istennőre, pedig a karikák a szemem alatt és a kócos fürtjeim biztos, hogy nem láthatatlanok. Fájna, ha ez nem lenne többé, mert őt tudnám szeretni. És belegondolva, nála igazán nem kellett trükköket alkalmaznom. Valahogy ez eddig még sosem jutott eszembe.
És csak kérdések kavarognak a fejemben. Miért? Miért történik mindez? Hogy választhattam ezt az utat? Hisz ennek a vége is az lett, hogy valami nem stimmel és nem vagyok mérhetetlenül boldog.
Minden erőmet összeszedem, mert eldöntöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Én nem egy felszínes életet szeretnék és ha ennek az az ára, hogy még sokáig, vagy talán örökre egyedül kell lennem, az sem érdekel.
– Ádám, beszélnünk kell…. – mondom határozottan, vállalva minden következményt.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
