Tegnap eltört a nagymamámtól örökölt virágos bögrém. Ugyanott. Mindig ugyanott törik el. Gondolkodás nélkül rohantam megragasztani. Ezredszerre is: mert ami elromlik, azt meg kell javítani. Amíg erősen szorítottam a csészét, hogy a darab biztosan illeszkedjen, eszembe jutottál.
Eszembe jutott, hogy miért nem tudtalak téged is ilyen erősen szorítani, miért nem tudtam már gondolkodás nélkül rohanni és tenni értünk? Hogy lehet, hogy egyszer csak nem vettem fel a törött darabot és rohantam, hogy visszaillesszem a legtökéletesebben, mintha misem történt volna? Hiszen a mama is megmondta, hogy ami elromlik, azt meg kell javítani. Akár többször is.
Minden okkal történik – szokták volt mondani. Oka volt annak, hogy jöttél, egy darabig maradtál. Oka volt annak, hogy én mindent beleadtam, és oka volt annak is, amikor feladtam. Elbuktam volna? Nem hiszem. Rájöttem, hogy a görcsös ragaszkodás nagyobb pusztításokra képes, mint az elfogadás és a továbblépés. Semmi sem állandó. Te sem. Minden változik. Én is. A változás nehéz, de a fejlődést szolgálja.
És ma végre elmosolyodom. Már nem sírok. Mert a mama egy másik nagy igazságot is mondott: ha a javítás már több áldozatot követel, mint amit elbírsz, akkor nem baj, ha feladod. És én feladtam! Elengedtelek végleg! És most jól vagyok, szabad vagyok.
Hálás vagyok a szépért és megyek tovább az utamon. Felfedezem a világot, fejlődöm, de persze van, amihez ragaszkodom. A csészét biztos mindig meg fogom javítani, de tanulva a múltból, ha kell hamarabb feladom és elengedem, mert most már tudom, hogy ha én mindent beleadtam, akkor emelt fővel távozhatom, nincs helye görcsös szorongásnak.
Kiemelt kép: Pixabay
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
