Most értettem meg: a sok vita, a sok hiszti – igen, tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb szó – is mind azért volt, mert még szerettél. Aztán amikor már nem is veszekedtünk, ott kellett volna rájönnöm, hogy Te már döntöttél: elhagysz.
Mindig azt gondoltam, hogy soha nem fog megtörténni, mert mindig el fogsz nekem nézni mindent. Nem tudtam és nem is akartam lemondani a hobbijaimról, a barátokról, az esti sörözésekről. Hajtogattam, hogy ilyen vagyok, hajt a vérem, fogadj el. És te tényleg igyekeztél: soha nem azt kérted, hogy lemondjak ezekről, hanem, hogy Te is részese lehess ennek. Nem direkt zártalak ki, ez csak úgy megtörtént. Igaz, némi apró szándékosság lehetett benne, mert cikinek gondoltam a többiek előtt: senki nem hurcolta magával a csaját.
Aztán persze fordult a világ és fogyatkoztak a srácok, ahogy Marci mondta: “elkapták a töküket és be lettek szabályozva”. Nevettem ezen akkor, de most már azt gondolom, hogy bárcsak Te is próbálkoztál volna ezzel nálam még egy kicsit. De már késő. Ma az utolsó még nálam maradt dobozoddal együtt végleg kisétáltál az életemből.
A hülye fotelemben ültem és szótlanul néztem, ahogy tétován nézel körbe a lakásban, de láttam, hogy már nem mozdít meg benned semmit. Még utoljára visszafordultál az ajtóban és kedvesen néztél rám.
– Vigyázz magadra Dani és sok szerencsét a jövőhöz.
Nem tudtam mit mondani, mert amit mondani akartam igazán, már hasztalan lett volna. Nem akartam mást, csak azt, hogy maradj. De erre későn eszméltem rá…
Ha a nő szeret, akkor nem marad hallgatag.
A közöny a nő halálos csókja, érted már?
(Király Eszter)
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
