Sokáig azt gondoltam, hogy a boldogság, a boldogulás és siker kulcsa nem más, mintha mindenkinek megfelelek. Ha mindenkivel elfogadtatom magam, ha mindenki szeret. De aztán rájöttem, hogy én sem tudok mindenkit szeretni és elfogadni. Ma már nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Hosszú utat jártam be, mire minderre rájöttem. Hosszú, kacskaringós utat, olykor hihetetlen magasságokat megjárva, ahonnan biztos volt az azonnali porba hullás és gyötrelem. A gyötrelem, amikor valaki elutasított, bármit is tettem.
Kerestem, kutattam, hogy mi az, amin változtatnom kell, de nem leltem. Azon kaptam magam, hogy már lassan magam sem tudtam milyen vagyok, vagy ki vagyok és mi is az, amin változtatnom kellene. Mesterkélt volt az egész létezésem, melynek temérdek mozgatórugója volt. A megfelelési kényszer. A hibás önértékelésem. A totálisan téves önképem. A mérhetetlen szeretet éhségem. Gyermekkori traumák sora. Annyi szokást, érzést, erőltettem magamra az évek során, hogy elfelejtettem, milyen is voltam. Mi az, amit igazán szerettem. Egyet tudtam: ezt a valakit, akivé váltam nem szeretem.
Apró kavicsokból kezdtem aztán építkezni, egészen a nulláról. Sokszor csak csendben figyeltem magam, a hangulatom, a mozdulataim, az érzéseim. Elkezdtem megismerni magam. Az apró kavicsokat szilárd téglák váltották fel, melyeket aztán szépen sorban raktam egymás mellé.
Sok időbe telt. De megérte! Ma már tudom, hogy legfőként önmagamat kell szeretnem, hogy boldog legyek. A boldoguláshoz el kell fogadnom másokat, olyannak, amilyenek. Nem kényszeríthetek rájuk semmit. És magamra sem kényszeríthetek semmit azért, hogy engem elfogadjanak. Már nem kell, hogy mindenki szeressen, mert én sem tudok mindenkit szeretni. A siker ára pedig a kitartás és folyamatos munka, önmagunkon is.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
