„Eleonóra” – hallom a hátam mögül. Minden porcikám beleremeg, a pihék felállnak a tarkómon, és egész testemen végigszalad az a különös érzés. Igen, azok a mélyen elnyomott érzelmek csapnak lángra bennem, és ahogy óvatosan megfordulok, azonnal azt a csibészes mosolyod látom meg.
Védjegyeddé vált borostás arcodon szád apró mosolyra húzódik. Elkapom a tekintetem és csak óvatosan merek újra rád pillantani, mert érzem, hogy arcomat elöntötte a pír. Kinyújtod a karod hívogatóan, és én azonnal indulok feléd, mintha ez a mozdulatod amolyan parancsszó volna. Ha akarnék sem tudnék ellenállni, karod mágnesként vonz magához.
De hiába lépdelek egyre szaporábban, nem tudlak elérni. Szinte már futok, mégis mintha egyre messzebbre kerülnék tőled. Tekintetedből olthatatlan vágy sugárzik, ami a zabolátlan és mindent elsöprő szenvedély ígéretével kecsegtet. De nem teszel semmit. Csak állsz ott kinyújtott karral és vársz. Várod, hogy önként omoljak a karodba. „Eleonóra” – mondod ismét a nevem, úgy, ahogy csak Te tudod, ami azonnal megbabonáz és elvesztem a kontrollt.
A talaj a lábam alatt mintha meginogna. Lepillantok és a hozzád vezető híd téglái apránként elkezdenek a minket elválasztó folyóba hullani. A téglák egyre gyorsabban zuhannak a mélybe és már nem csak előttem, hanem körülöttem mindenhol. Nincs menekvésem. A félelem hangos sikításra késztet, miközben a víz felé zuhanok.
Hirtelen riadok fel. A sötétség körülölel, csak az utcai lámpából beszűrődő fény halad át a szobán. Keresni kezdem az éjjeli lámpa kapcsolóját, de zavarodottságomban alig találom. Ahogy a kapcsolót ujjaim között érzem, szinte a megváltás reményével kapcsolom fel. Hajnali 5 óra. Nagyot sóhajtok és iszom egy korty vizet. Kiszáradt a szám, testem pedig verejtékben úszik. Másfél év telt el…
Visszahajtom a fejem a párnára és meredten bámulok magam elé, miközben gondolataim visszarepülnek az időben. Hatalmas szerelemnek indult, olyan lánggal, ami soha el nem múlik, amitől ragyogsz, akár a csillag. Ez a szerelem lángolt bizony. Csakhogy megperzselt és a végén felemésztett. És ahogy a csillagok lángja is kihuny egyszer, bennem is meghalt valami.
A fájdalom úgy hasít belém, mintha most élném át az egészet.
– Lépj már tovább te ostoba nőszemély… – korholom magam hangosan és elindulok a fürdőszoba felé.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Pixabay
Ha tetszett a történet, oszd meg!
