Megáll a szívem, hirtelen kővé dermedek és azt kívánom, hogy ebben a pillanatban nyíljon meg alattam a föld. Viktor azonnal megérzi, hogy valami nem stimmel. Elereszt és meredten bámul maga elé.
A csend azonnal egy jéghegyet emel közénk és bár láthatatlan, mindketten azonnal tisztában vagyunk a következményeivel.
– Ne haragudj! Nem akartalak lerohanni!
Tudom, hogy mondanom kellene valamit, de nem jön ki hang a torkomon. Egyre jobban pusztított a csend. Mintha csak a testem ragadt volna ott ebben a szürreális jelenetben. Egészen távolról hallom, hogy Viktor szólítgat:
– Nóra, Nóra, Eleonóra….
– NE! – sikítom. – Kérlek ne hívj így!
Azonnal záporozni kezdenek a könnyeim és egy pillanattal később már a földre rogyva zokogok. Érzem, ahogy Viktor felkap, majd gyengéden az ágyra fektet. Karjával átölel, mintha védeni akarna. Megvédeni akár saját magamtól is. Nem kérdez, pontosan tudja, hogy most nem kapna válaszokat. Egyszerűen csak ott van mellettem és hagyja, hogy kisírjam magam. Hogy megkönnyebbüljek. Hogy aztán végre azért valamiféle magyarázatot adjak.
Nem tudom mennyi idő telt el. Egyrészről legszívesebben megállítottam volna, hisz ki ne szeretné a hőn áhított férfi karjában töltött pillanatot elnyújtani az örökkévalóságig. Másrészről pedig azt kívántam, bárcsak sose kerültünk volna egymáshoz közel.
Tibor képe villant be hirtelen. Ő volt az első férfi, aki mellett igazán megéltem a nőiességem, aki mellett kiteljesedtem. Elég volt egyetlen érintése vagy pillantása, és azonnal lángra kaptam. Inspirált az életem minden területén. Fél évig járatta velem a bolondját, aztán teljesen összetörtem miatta. Én ostoba és naív liba, fél évig nem jöttem rá, hogy Tibornak bizony van egy másik élete: felesége és gyereke. És persze arra is csak utólag döbbentem rá, hogy belesétáltam egy nárcisztikus karmaiba. És bármennyire is gyűlölöm, soha senkivel nem éltem át olyan érzelmeket és testiséget, amit vele és vágyódom utána.
Mit is mondhatnék Viktornak? Hogy emlékeztet az exemre? Hogy lehet csak őt keresem benne? Hogy amikor ugyanúgy mondja a nevem, mint Tibor, akkor kiereszteni készül egy olyan énemet, amit nem tudok kordában tartani? Hogy amúgy meg házasságtörő vagyok? Meg ostoba? Hogy miután kiderült Tibor hazugsága, én utána még egyszer a karjaiba omlottam? Itt állok egy új élet kapujában, de képtelen vagyok belépni, mert függöm a múltamban hátrahagyni kívánt férfitól?
És egyszeriben kibuggyan belőlem minden. A szavak utat törnek maguknak, csúfos múltam minden egyes apró és mocskos részlete napvilágot lát, amelyek immáron nagyon hosszú ideje mázsás súlyként ülnek a lelkemen. Nem próbálom meg szépíteni, nem mondok féligazságokat. Hiszen engem is egy hazugság sodort ebbe bele. Viktor nem szól közbe. Hagyja, hogy végigmondjam. És közben ugyanúgy ölel. Nem húzódik el. Nem pattan fel mérgében, hogy becsaptam.
– Megértem, ha most azt mondod, hogy soha többet nem akarsz látni – fejezem be az életemről szóló monológom.
Elfogytak a szavak és olyan ürességet érzek magamban, mint még soha.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A befejező részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
