Viktor gyengéden maga felé fordít. Egy kósza hajtincsemet a fülem mögé simítja. Az utolsó könnycseppem egy mozdulattal letörli. Nem tudok a szemébe nézni. Nem akarom, hogy megvetően nézzen rám.
Megfogja az állam, hogy megemelje a fejem, de én továbbra is igyekszem kerülni a tekintetét.
– Nézz rám, kérlek! – mondja és türelmesen vár.
Könnyáztatta szempilláim alól félve emelem rá tekintetem, torkomban gombóc van. Legbelül pedig már siratom kettőnket, holott soha nem is volt ilyen. Viktor egész mélyen néz a szemembe, csontig hatol a pillantása, ám nem tudok kiolvasni belőle semmit. De azért sejtem, hogy súlyos megvetés az, ami kavarog benne.
– Azt szeretnéd, ha most elmennék és úgy tennénk, mintha misem történt volna?
Nem értem a kérdését. Nem erre számítottam. Persze tudom a válasz, de nem jön ki hang a torkomon, így jobb híján a fejemet rázom.
– Mindenkinek van múltja. Nekem is. És mindenki tesz olyan dolgokat, amiket utólag megbán és szégyell. Nekem is van a múltamban olyan, amire nem vagyok büszke. Emberek vagyunk és hibázunk. Nagy igazság van abban a mondásban, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Nem érzem, hogy becsaptál volna, hisz nem ígértél semmit. Én tudom, hogy szerelmes vagyok beléd. Azt is tudom, hogy szeretnék adni egy esély magunknak, hiszen nálunk már most van bizalom és tisztelet a másik iránt, ami szerintem manapság sok házasságból hiányzik. Az, hogy őszinte voltál velem, még ha ez azt is jelenti, hogy fogalmad sincs mit érzel irántam, sokat jelent nekem. Én tudok neked időt adni. Tudok várni. Döntsd el, hogy megpróbálnád velem vagy még itt hamvában zárjuk le.
4 hónappal később….
Mikor Tibor besétált az életembe, akkora hatással volt rám, hogy biztos voltam benne, hogy általa és vele önmagamra találtam. Korántsem gondoltam, hogy még csak az utam legelején járok és teljesen újra kell építenem magam.
Aztán jött Viktor, aki apránként férkőzött a közelembe, együtt építettünk egy új életet, biztos alapokra, amelyet még a legnagyobb veszedelem sem képes megingatni. Megtanított arra, hogy hibákat mindenki követ el, amelyekért nem minden esetben kell egy életen át vezekelni. Megtanultam, hogy ha a múlt néha-néha bekopog a jelen kapuján, nyugodtan elküldhetem a francba. Hogy legfőképp néha önmagunknak kell megbocsátanunk, hisz mások nem adhatnak igazi feloldozást. Megtanított arra, hogy szeressem és elfogadjam magam, őszintén beszéljek a vágyaimról, álmaimról, amelyekről soha nem szabad lemondani. Megmutatta milyen egy igazi társ és mi a különbség a szerelem és a testi vágy között. Megtanított élni, boldognak lenni, amihez a legbiztosabb hátországot adta.
Imádom nézni, ahogy alszik, elveszek a pillanatban. Minden nap hálát adok azért, hogy ez a férfi reggelente mellettem ébred és minden este együtt hajtjuk a fejünket a párnára.
– Ébren vagyok ám, tudom, hogy figyelsz! – dörmögi a nemlétező bajsza alatt.
– Jó reggelt, édesem! – válaszolom.
Ebben a pillanatban kinyitja a szemét. Pillantása szinte megigéz, amitől a pihék felállnak a tarkómon és minden porcikám bizseregni kezd.
– Neked is jó reggelt, szerelmem! – mondja miközben apró csókot lehel ajkamra.
Gyengéden magához húz és elveszünk egymásban.
Vége
Képek: Unsplash
Az előző részt itt olvashatod.
Ha tetszett a sorozat, oszd meg vagy ajánld az oldalt ismerőseidnek!
