Bianka megállt az emeleten, Mia a földszinten telefonált. Nem akarta zavarni, bár legszívesebben azonnal számon kérte volna. Összeállt neki a kép. Mindig is sejtette, hogy nem stimmel köztük valami, hogy valamit titkolnak, de nem tudott rájönni, hogy mi lehet az és miért.
A temetés estéjén alig tudott aludni, így felkelt, hogy bevegyen egy altatót. A konyhába menet hangokat hallott a kertből. Óvatosan közelített és a nyitott ajtón át látta, hogy Mia és Milán vannak odakint. Milán részeg volt, Mia igyekezett rávenni, hogy ne igyon többet. Éppen kitépte Milán kezéből a whiskys üveget, a dulakodásban pedig mindketten elestek. Milán zokogni kezdett, majd Mia ölébe hajtotta a fejét, aki védelmezően átölelte és vigasztalta. Nem tudta Bianka mennyi idő telt el, nem tudott nem maradni és figyelni.
– Mia! Elmúlt? Volt egyáltalán? Szabadok lehetnénk, most mégis nagyobb fogságba kerültünk, mint eddig. Beszippantott az a fekete lyuk és keringet minket a végtelenbe. – mondta Milán amikor megnyugodott, majd felállt és felsegítette Miát.
– Részeg vagy. Gyere! – felelte Mia és besegítette a házba.
Másnap a nappaliban kiszúrta Milánt, ahogy a kandallón álló képeket vizslatja, majd Mia képén végigsimít és azt mondja: “Valami mindig beékeli magát a történetbe, így soha nem teljes.”
Hirtelen eszébe jut a baleset éjszakája is. Az apja halála után pár hónappal történt. Mia akkor már sokadszorra húzta ki a csávából, aznap este pedig megmentette az életét. Minden határt átlépett, Mia nem tudta megállítani, így a rendőrségen kötöttek ki. Mia végül felhívta Milánt, aki valahogy elsimította a dolgot és kihozta őket a fogdából. Hazafelé menet a kocsiban eszméletlenül leteremtette őket. Egész úton csak szitkozódott. Ők ketten megszólalni sem mertek. Milán hazahajtott és beparancsolta őket a házba.
– Hazudtok folyamatosan. Hónapok óta csak a szart lapátolom utánatok. – üvöltötte. – Nem keltettem fel Margót az éjszaka közepén, de készüljetek fel, mert holnap véget fogok vetni a ti kis ámokfutásotoknak.
– Mi folyik itt? – szaladt le Klára az emeletről. – Mi ez az ordibálás?
Milán elmesélte, mi történt és hány balhéjuk volt a lányoknak az elmúlt hónapokban. Ők persze továbbra is hallgattak.
– Na, mi van? Nem mondtok semmit? – nézett rájuk megvetően. – Az egész város a ti balhéjaitoktól hangos. Múltkor a csendháborítás, aztán a piálás, a fűről nem is beszélve, most meg ez!
– Hazamegyek és elmondok mindent édesanyámnak. – állt fel Mia.
– Azt hittem neked legalább több eszed van! Hallod amit mondok? – üvöltött tovább Milán, aki annyira pipa volt az idegtől, hogy megrángatta Miát. – Meg is halhattatok volna!
Mia ekkor fájdalmasan felsikoltott, a jobb vállához kapott és elsírta magát.
– Mutasd a vállad Mia! – parancsolt rá.
– Nem!
– Mia, mutasd meg a vállad azonnal. Mi történt ma mégis?
– Mit érdekel téged? – kiabálta. – Mindegyikőtök csak saját magával van elfoglalva, meg a hülye vállalattal, az, hogy Bia mit érez senkit nem érdekel! Nemhogy egy családként próbálnátok megoldani a dolgokat és feldolgozni a veszteséget és a fájdalmat, inkább elfordultok egymástól és szép lassan mind tönkrementek! És te folyton csak parancsolgatsz neki és nekem is, ahelyett, hogy egyszer meghallgatnád vagy átölelnéd, hogy kisírja magát!
– Mia nézz rám! Mutasd! Nem is te vezetted az autót, igaz?
Mia ekkor a földre rogyott és zokogni kezdett. Milán azonnal felkapta és a karjaiban tartotta.
– Sajnálom, nem akartalak bántani, édesem, ne sírj kérlek… – mondta Milán.
– Én loptam el a kocsit, én vezettem. Mia meg akart állítani, azért szállt be. – szólalt meg végre Bia. – A pia, a fű és a gyógyszerek is az enyémek voltak. Mia két hete minden másnap elvisz egy anonim csoportba, hogy segítsen.
– Milán, vidd Miát a vendégszobába. Bianka menj te is aludni. Reggel pedig Margóval együtt átbeszéljük ezt az egészet – intézkedett Klára.
Folytatjuk!
A történet előző részét itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Pixabay
