Bianka korán ébredt. Elégedettséggel töltötte el, hogy tervük következő fázisa is sikeresen záródott. Egész este árgus szemekkel figyelte Miát és Milánt és végre beszéltek. Bár nem tudta mit, de mindkettő túlságosan is zaklatott lett. Mia haza is rohant, amikor azonban utána indult volna, Klára intett, hogy ne.
Bia kipattant az ágyból és átsietett édesanyjához.
– Ébren vagy? – dugta be a fejét az ajtaján.
– Gyere csak, Édesem, igen, ébren.
Bianka bemászott mellé és Klára mesélni kezdett.
– Anya, nem értem. Biztosan elmondtál mindent? Ennek semmi értelme, semmi nyomós oka nem volt apának, hogy eltiltsa őket egymástól. És nem értem, hogy miért nem szálltak szembe az akaratával.
– Apádnak soha senki nem mert ellent mondani, ezt te is tudod.
– Én beszélek velük, én szembesítem őket az érzéseikkel. Láttad, hogy néztek egymásra tegnap?
– Ne legyél türelmetlen. Edwardban tegnap remek cinkosra bukkantam, segíteni fog Miának.
Edward a mellette alvó Miában gyönyörködött. Elfogadta, hogy soha nem lesz az övé, de még mindig fájt neki. Nem ismert hozzá fogható nőt. Igyekezett magába szívni a látványt, hogy egész hátralévő életére elraktározza azt. Mia ébredezni kezdett.
– Jó reggelt Hercegnőm!
– Neked is jó reggelt!
– Ne haragudj, ha nyers voltam tegnap, de nagyon fáj látnom, hogy szenvedsz.
– Nem haragszom, igazad van. Ma beszélek Milánnal, ígérem.
– Rendben. Nekem el kell intézni néhány üzleti ügyet, vacsorára jövök. – mondta, kikászálódott mellőle és elindult készülődni.
Mia hatalmasat sóhajtott: “Most vagy soha! Szedd össze magad, Mia!” … két órával később Milán ajtaja előtt állt. Kopogtatott, de nem jött válasz.
– Pont elkerülted. Bement a városba. – mondta Bia, ahogy kilépett a szobájából.
Mia szemében könnyek gyűltek. Végre összeszedte minden bátorságát, de a jó isten sem akarja, hogy ez megtörténjen.
– Naaa, Mia, te sírsz? Ne már, Mia, mi a baj?
– Bia, én olyan ostoba vagyok. – fakadt sírva. – Annyira szégyellem. Kérlek ne haragudj rám! – zokogta Mia.
– Gyere, gyere be a szobámba és beszéljük meg! Semmi olyat nem mondhatsz, ami miatt én elfordulnék tőled, hidd el!
Mia lehuppant egy fotelba, Bia mellé ült. És várt. Türelmesen várt. És egyszer csak Mia elkezdett mesélni. Mindent. Minden egyes apró részletet. Bia is a könnyeivel küzdött.
– És hidd el, gyűlölöm magam, amiért így érzek Milán iránt, de nem múlik el és egyre jobban fáj. És apád szavai itt visszhangzanak a fülemben: “Miácska, ugye tudod, hogy saját lányomként szeretlek. Nagy jövő áll előtted, amit nem dobhatsz el egy fiúért, bárki legyen is az és jelentsen most számodra akár mindent is. Ez elmúlik. Neked a jövődre kell koncentrálnod. Rám számíthatsz, hisz egy család vagyunk!” Akkor nem is értettem, de pár nappal később, hallottam, ahogy azt mondta valakinek, hogy nem vagyok Milánhoz való. És ezt én is tudom. Tudom, hogy egy senki vagyok hozzá képest, de nem tudok szabadulni az érzéseimtől. Legjobb lesz, ha visszamegyek Londonba.
– Ezt nem is akarom hallani! Ma véget vetünk ennek a komédiának! Nem kell egy halott oktalan szavai szerint éljetek.
Ekkor hatalmas csörömpölés hallatszott a nappaliból. Mindketten összerezzentek és azonnal leszaladtak.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
