Emma ma is korán kelt, mint mindig. A családja mindenek felett állt. Szerette a vasárnap reggeleket, ilyenkor mindig valami különlegességgel várta az ébredőket, ám ennél is jobban szerette a futballszezonban megadatott vasárnap délutánokat. Ugyanis Emmának volt egy másik élete.
Nem volt boldogtalan. Péter már-már mintaférjnek volt mondható, ami a szokásosnál jobban nem kopott meg az elmúlt 15 év alatt sem. Nyilván hazugság lenne azt mondani, hogy minden tökéletes volt, de az mindenképpen büszkeséggel töltötte el, hogy a bizalom és a tisztelet nem csorbult még egy hajszálnyit sem. Hirtelen eszébe jutottak a régi nagy vitáik, amikor még mindkettejük vérmérséklete egy pillanat alatt vált mindent elsöprő hurrikánná. De a szeretetüket nem tudta elsöpörni és büszkeségüket félre téve soha nem feküdtek le haraggal. Azóta persze már mindketten megfontoltabbak lettek és pontosan ismerték a másikat: tudták mikor meddig mehetnek el.
Máté egy csodakölyök volt. Nem is értette, hogyan nem örökölte az ő vagy Péter vérmérsékletét, az első pillanattól kezdve egy álom volt vele az élet, pedig 13 éve hatalmas izgalmak közepette érkezett, vagy két héttel korábban. Emma és Péter azon a napon kirándulni voltak. Emma azonnal a kanapéra vetette magát és nem vágyott másra, mint aludni egy jót. Ám ekkor a magzatvíz elfolyt…
– Drágám! Szülünk! – kiáltotta Péter.
– Dehogy szülök! Fáradt vagyok! Büdös és izzadt! Majd holnap! Először alszom egyet! – felelte dacosan.
– Asszony, ne szórakozz! Indulunk!
– Engem innen max egy daru emel fel… – válaszolta, de Péter már nyalábolta is fel és mire észbe kapott, úton voltak a kórházba.
Öt órával később ez az angyali kis fickó felsírt a szülőszobában…
Jól éltek. Tényleg. Mindenből jutott pont elég. Valahogy azonban legbelül úgy érezte, hogy hiányzik a varázs. Vagy nem is tudja mi, lehet erre nincs is igazán jó szó. Minden nap egyforma volt: felkelt, reggelit készített, iskolába vitte Mátét, dolgozott, aztán felvette Mátét, vacsorát készített. Voltak programok, pár havonta pedig még barátnőzött is. De egy napon Emma azon kapta magát, hogy apró kalandokba bocsátkozik.
Pár éve kezdődött, amikor a fiúk rendszeresítették a vasárnapi meccsnézést. Mindketten a helyi focicsapat törzsszurkolóinak számítottak, mondhatni nélkülük meccs bizony nem kezdődött el. Emma az első pár ilyen alkalommal nem találta a helyét, hirtelen fura lett, hogy egy egész délutánnyi énidővel gazdálkodhat. Filmezett, olvasott, szépítkezett… míg egy napon a semmiből hirtelen egy másik életben találta magát. Először megrémisztette a dolog, nem értette, hogy ami történik az egy jel, átok vagy áldás. Aztán ahogy egyre jobban a bűvkörébe került már-már izgalommal várta a vasárnap délutánokat. Ahogyan ma is.
A fiúk az ebédet csak sebtében fogyasztották el, mert rohanni kellett, ma elég messze volt a meccs, így korán kellett indulni.
– Hétre itthon vagyunk, Drágám! – nyomott egy puszi Péter az arcára. – Pihenj csak nyugodtan.
– Szia Anyu! – ölelte meg Máté, majd egy pillanat múlva már ott sem voltak.
Emma gondosan bezárta az ajtót, de még az ablakokat is ellenőrizte. Egyszerre szégyellte és vágyta a délután minden egyes pillanatát. Lehuppant a kanapéra és elindított egy filmet. És várt….
Ádám váratlanul toppant a szobába. Léptei most is csendesek voltak, de azonnal megérezte a jelenlétét.
– Gyere, sietnünk kell! – súgta és egy apró csókot lehelt a füle mögé.
Varázslatos helyen találta magát. Ahogy lenézett, értette meg, hogy fűszálak csiklandozzák a talpát és amerre a szem ellát buja növényzet látható mindenhol. Mesés virágok a szivárvány minden színével borították be a tájat, hogy azzal kápráztassák el az arra járók tekintetét.
– Na mit szólsz?
– Meseszép! – ámult el Emma.
– Gyere, együnk valamit! – mutatott Ádám a piknikplédre.
Felkészült, nagyon is. A kosárból finomabbnál finomabb falatok kerültek elő. Emma hanyat vetette magát a puha pléden és az eget bámulta. A nap olyan szikrázóan sütött, hogy be kellett hunyja a szemét… a távolból kulcsok csörrennése hallatszott.
– Megjöttünk! – kiáltották a fiúk egyszerre.
Emma bágyadtan nyitotta ki a szemét.
– Elszundítottál? – ölelte meg Péter és egy apró, lágy csókot lehelt a füle mögé.
Emma elpirult és bólintott.
Elszundított, igen. És Ádámmal álmodott. Ádámmal, a jóképű, végtelenül kedves, bohém, vicces, sráccal, aki élete első szerelme volt. És ha nincs az a hülye baleset, akkor ma a férje lenne és ő lenne Máté édesapja. Nem sok idő adatott meg nekik, de abban a pár hónapban többet éltek, mint mások egy egész életen át. Emma azóta nem fest. Képtelen rá. Az álmában megjelenő mező volt a menedékünk. Soha többet nem járt ott. Hosszú időbe telt, míg újra közel engedett magához valakit, vagyis Pétert. És szereti Pétert, soha nem bántaná vagy csapná be, soha nem akarna fájdalmat okozni neki. Mégsem tud lemondani erről a másik életről…. mert Ádámot is szereti… még mindig…
„Párhuzamosan élsz… önmagaddal. Minden nap felkelsz, elkészíted a reggelit, felöltözöl, munkába indulsz. Dolgozol, bevásárolsz, mosol, főzöl, takarítasz. Gyermeket nevelsz. Minden nap ugyanazt, minden nap ugyanúgy. Unalmasan, belefásulva. És álmodozva. Mert van egy másik életed. Amit sokan észre sem vesznek talán. De a tiéd az is. Sőt, igazán az a tiéd. Álmaiddal, vágyaiddal, érzéseiddel. Időnként, titkos szobádban előveszed féltve őrzött álomkabátodat, magadra veszed, és álmodsz. Álmodod azt az életet, amit élhetnél is.” – Csitáry-Hock Tamás
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a történet, oszd meg!
