Bori korán ébredt. A hintaágyon ülve, egy pokrócba csavarva kortyolta a kávéját. Egyre csípősebbek voltak a reggelek, de igazából nem érzékelte sem ezt, sem a külvilágot. Mintha testéből kilépve, külső szemlélőként tekintett volna magára és az életére.
Egy éve vették a házat. Az udvar még mindig csatatér volt: szakadt betonos zsákok, téglák, szerszámok jelezték, hogy itt bizony komoly munka folyik. Vagyis folyt… valamikor. Mert nem haladt. Semmi.
Sem a felújítás, sem az élet, Norbi meg pláne. A válasz mindenre ennyi volt: majd, ezután, hamarosan. Az udvar romokban, de be kellett lássa, hogy igazából az életük is. Képkockák és félmondatok villantak be neki az esti veszekedésből. „Ne piszkálj már! Holnap megcsinálom! Megmondtam, hogy nem kell apád segítsége! Nem kell szerelőbrigád! Elintézem! Ne piszkálj már folyton, jó lenne, ha megértenél és nem csak követelőznél!”
De fél éve nem intéződik semmi. Amióta Norbit ismét kirúgták. Hiába ajánlotta be jobbnál, jobb helyekre, neki semmi nem tetszett. És a pénz sem volt az akadály, mert az volt.
Bori hangosan felnevetett nyomorúságán. És fülében hirtelen élesen hallotta saját szavait is. Nem panaszkodásnak szánta, csak kimondta, mert ezt érezte.
– Na mindegy! Megszoktam már…
Persze minden akciót, reakció követ és Norbi reakciója nem várt fordulatot hozott. Dühösen csapott az asztalra, mint valami kamaszfiú, akire épp rápírít az anyja.
– Mit mondtál?! Megszoktad?! Hát akkor meg mit piszkálsz? Hagyjad már a hülyeségeidet, azt hiszed mindenkinél okosabb vagy! Te nem értesz meg engem! – düdögte, majd viharosan távozott és még most sem jött haza.
… és Bori ezen a csípős őszi reggelen rádöbbent, hogy igazából nem is tudja, mire vár. Norbi nem is ért semmihez és nem is akar tenni semmit sem. Ámbár a sebnyalogatáshoz és mások hibáztatásához annál inkább.
És igazából ő is meg tudna mindent csinálni. „Mi szükségem van egyáltalán Norbira?” – tette fel magában a kérdést. Hiszen igazából folyton csak mentegette, kimagyarázta azt, amit mások nem tűrtek volna. Sokszor vígasztalta magát azzal, hogy mással sem lenne minden tökéletes és biztos nem véletlen, hogy azért csak-csak összeházasodtak és megvették ezt a házat.
Egy könnycsepp gördült le Bori arcán, végérvényesen átszakítva az oly gondosan felépített fátylat, hogy végre valóban lássa a valóságot, amelyben hosszú évek óta élt. Rájött, hogy bizony nem ilyen életet akar.
Egy óra múlva Norbi összes holmija már a felhajtón sorakozott. Bori lecserélte a zárat is, amire Norbi hónapok óta képtelen volt. A régit pedig egy mozdulattal a kukába hajította. Töltött magának egy pohár bort és elkezdte tervezni az új életét.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
