Csak nézem, ahogy kecsesen hajlongva szeded össze az itt-ott elejtett ruhadarabjaidat. Amelyektől én szabadítottalak meg még tegnap. Apránként, már-már kínzó lassúsággal.
Egy pillanatra megtorpansz és felém nézel. Arcod elönti a pír és az ajkadba harapsz. Imádom a kislányos szégyenlőséged. A két kis gödröcskét az arcodon, amikor mosolyogsz. A csillogó szemed. A pisze orrod. A finoman ívelt, puha ajkaidat. Hihetetlen, hogy nem vagy tisztában azzal, hogy milyen hatást gyakorolsz a férfiakra és leginkább rám. Természetes vagy és gyönyörű, minden mozdulatot szenvedélyről suttog.
Lélegzetvisszafojtva nézzük egymást. Pontosan tudjuk, hogy mire gondol a másikunk.
Tudom, hogy utoljára látom tökéletes idomaid, utoljára láthatlak teljes, meztelen valódban. Te vagy a megtestesült csábítás. Mintha csak nekem lettél volna teremtve. És én neked.
A tegnap éjszaka volt az utolsó éjszakánk. Utoljára szívtam magamba az illatod. Utoljára borítottam be tested apró csókokkal, elidőzve buja kebleiden. Lomha lassúsággal, de annál alaposabban. El akartam nyújtani a perceket. Imádkoztam, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget.
Meg akartam állítani a pillanatot. Örökre. De már döntöttünk. Eldöntöttük, hogy a mi közös utazásunk itt ér véget. Talán tényleg túl korán találkoztunk. Igazad lehet. Tényleg én is azt érzem, hogy még vár a világ, van még mit felfedeznem. De már nélküled. Egyedül.
Utoljára vált eggyé a testünk. Úgy kapaszkodtunk egymásba, mintha az életünk múlna rajta. Izzott a testünk, a szívünk, a lelkünk. Szerelmes szenvedéllyel. Még egyszer utoljára. Mert ez szerelem volt. Igazi, mindent elsöprő, szenvedélyes szerelem. Nem múlt el, de apránként beszivárgott a valóság. A közös kis világunkon rést ütött a csúf világ, az elvárások, a változás. Rádöbbentünk, hogy minden múlandó. Semmi sem örök. És mi még túl fiatalok vagyunk ekkora szerelemhez ebben a szétszakadó világban.
Mert vannak még vágyaink, álmaink. Nem gátolhatjuk benne egymást. A szerelem nem gátol, hanem felszabadít. Így hát felszabadítottuk egymást.
Látom, ahogy tétován, egyik lábadról a másikra billegsz, szempilláid alól óvatosan pillantasz rám. Pontosan ismerem ezeket a mozdulataidat. Már felöltöztél és rendbe szetted magad. Hajad még picit nedves a zuhanyozás után. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ne vessem magam utánad. De tudom, hogy most nagyon komolyan fogunk beszélni. Minden komoly beszélgetésünket ez a már-már szertartásos mozdulatsorod, mintegy rituálé előzött meg.
– Mennem kell. 3-kor indul a repülő. Vigyázz magadra!
Látom, ahogy a könnyeiddel küszködsz. Egy kósza hajszálad a füled mögé tűröm és végigsimítok az arcodon.
– Vigyázz magadra te is!
Egyetlen gyors búcsúcsókot nyomsz az ajkamra és szinte futva hagyod el a lakásomat. „Szeretlek”- suttogom az illatfelhőbe, melyet magad után hagytál. Még egyszer utoljára.
A felkelő nap első sugaraival ébredek. Melletted. Pont, mint egy tündérmesében. És ebben a tündérmesében tényleg én vagyok a hercegnő, aki rátalált a hercegre. Szememet csak félve nyitom ki, nem akarom, hogy a reggel arcomba csapja a valóságot. Nem akartam, hogy ez a reggel eljöjjön.
Szempilláim alól csak félve nézek fel rád, és lassan, aprólékosan futtatom végig tekintetem kettőnkön. Egymásba gabalyodva, meztelenül fekszünk, karod féltőn ölel át. A szobát még belengi a vad szenvedély mámora.
Nem moccanok, el akarom nyújtani az utolsó pillanatokat. Lehunyom a szemem és hagyom, hogy az éjszakai emlékei elárasszák elmém. Egész testem bizsereg, szinte újra magamon érzem az ajkad, ahogy apránként birtokba vetted minden egyes négyzetmilliméterét, itt-ott elidőzve, egyre inkább felkorbácsolva bennem a vágyat. Megérintem az ajkam, ami még duzzadt forró csókjaidtól. Borzongás fut végig rajtam, a pillanat emlékére, amikor együtt léptük át a mennyek kapuját. A neved sikítottam, miközben szerelmet suttogtál. Utoljára.
Utoljára voltunk Mi. Ez a csúf reggel elhozta a búcsút. Nem örökre, tudom jól. De most el kell engedjük egymást. Inkább most, mint mikor már túl késő lenne. Az én álmaimat csak én válthatom valóra és te álmaidról nem mondhatunk le ezért. Jól döntöttünk. Túl fiatalok vagyunk még. A te álmod az utazgatás, a világ felfedezése, az én álmom pedig, hogy elfoglaljam helyem a családi birtokon.
Elengedtük egymást. Szabadon. És tudom, hogy majd visszatalálunk egymáshoz.
Óvatosan bújok ki ölelésedből, nem akarlak felébreszteni. Imádom nézni, ahogy alszol és igyekszem magamba szívni a látványt. Épp a ruhadarabjaim szedem össze, amikor megérzem magamon a pillantásod. Tekintetünk összefonódik. Pontosan tudjuk mire gondol a másik. Imádom, ahogy rám nézel. Szemeidben egyszerre villan a férfi szenvedélye és egy kisfiús kacérság. Erőt kell vegyek magamon, hogy ne vessem magam rád. Könnyek gyűlnek a szemembe, így a fürdőszoba felé menekülök.
A forró víz apránként lemossa könnyeimet. A tükör előtt állva körbevesz a ködként gomolygó pára. Mintha valami felsőbb erő irányítana, kanyarítani kezdem utolsó üzenetem: örökké a tiéd, a miénk.
Mert az elmúlt 4 év minden pillanata igaz volt. De a mi tündérmesénk itt most véget ér. Döntöttünk. Nem félek. Tudom, hogy jól döntöttünk. Tudom, hogy egyszer még újra egymáséi leszünk. Örökre.
Képek: Unsplash
Ha tetszett a történet, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
