Igen, tudom, én kezdeményeztem és te már a legelején figyelmeztettél, hogy nehéz időszakon vagy túl, vagy még a végét járod, nem tudod pontosan, picit bonyolult, magad sem érted miért, de azért jobbnak látod szólni.
Őszinte voltam én is, hisz megjártam már jó párszor. Nem akartam, hogy hirtelen komoly és bonyolult legyen, azt mondtam, bízzuk magunkat a sorsra, sodródjunk kicsit az árral, nem kell mindig minden egy jól kidolgozott terv szerint haladjon.
És egyetértettünk. És belevágtunk. Sodródtunk az árral, élveztük és megéltük a pillanatokat. Egészen komoly pillanatokat is, hosszú átbeszélt éjszakákat, őrült, vicces kalandokat.
Közben pedig telt az idő és én akaratlanul is egyre inkább ragaszkodni kezdtem. Figyelmeztettelek – és magamat is -, hogy egyre inkább érzem a szükséged. Lassanként kezdesz a részemé válni. Érzem, ahogy az a bizonyos, puha, selymes aranyfonál szövődik a szívemből a szíved felé. Még tudom egyedül terelgetni, de nem sokáig. Tudom, hogy neked is szükséged van rám, de most már lassan bizonyosságot is szeretnék. Tudni szeretném, hogy nem fogsz egyszer csak hirtelen valamilyen hülye közhellyel elmenekülni, mert félsz.
Mert félsz, hogy szerelmes leszel, hogy hiányozni fogok, hogy lesz, aki törődik veled. Mert ezzel párhuzamosan veszélybe sodrod magad, hogy valaki esetleg megint darabokra tör.
Én is félek, hidd el. De, mi nők, már csak ilyenek vagyunk. Képesek vagyunk újra és újra bízni, hinni és remélni. Persze csak abban a férfiban, akit érdemesnek vélünk erre, mert belopja magát a gondolatainkba, a lelkünkbe és a szívünkbe.
Most már nem szívesen engednélek el, de ha valóban félsz attól, hogy boldog legyél, hogy reggel mellettem ébredj és este velem hajtsd álomra a fejed, akkor megteszem. Ha valóban félsz attól, hogy lesz, aki hazavár és aki őszintén kérdezi, hogy milyen napod volt, hogy aztán lágy csókokkal feledtesse a napi gondokat, akkor elengedlek. Ha félsz, hogy fel kell adnod a szabadságod, hogy behódolj egy nőnek, akkor valóban nem tartozhatunk össze – bár ilyet sose kérnék, hisz a szabadságom nekem is fontos. Nem birtokolni akarlak, hanem szeretni.
Nem mondom, hogy minden tökéletes lesz, hogy ezentúl rózsaszín szirupban lubickolunk majd, mert bizony lesznek vitáink is. Ettől jogosan félsz. Biztosan lesznek csatáink is, de majd a kiadós szópárbajok után lesz igazán édes a kibékülés.
Én készen állok, hogy mindezt vállaljam. És tudok várni rád, de nem örökre. Adok még időt, de szólok, hogy lassan egyedül nem bírom terelgetni a fonalat és a végén, mintha nem is lett volna, elvész.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
