Emma gondolkodóba esett. Miért akar ennyi mindent tudni ez a biztonsági ember róla, meg az anyagi helyzetéről. Ezek szerint mégiscsak felelősségre akarja vonni? Jelentenie kell, hogy megpróbált eladni egy gyémánt fülbevalót, ami ténylegesen a családja tulajdona, de azt nem tudja bizonyítani? Ráadásul éppen eladósodott és ekkor rukkol elő mindezzel?
– Miért olyan kíváncsi mégis? Jelentenie kell az ilyen eseteket, mint a biztonsági szolgálat embere? Uramisten, itt mindent kamerák rögzítenek?! – kérdezte kétségbeesetten.
A férfi hirtelen nevetni kezdett. Emma most már valóban nem értette mi történik mégis. Kérdőn nézett a férfira, aki alig bírta abbahagyni a hahotázást.
– Elnézést, hölgyem, itt valami félreértés van. Én nem a biztonságiaktól vagyok. Hadd mutatkozzam be: Lukács Kristóf vagyok, enyém a bank. És úgy hiszem, hogy tudok megoldást a problémájára. Vagyis kölcsönösen segíthetnénk egymáson.
Emma teljesen összezavarodott és dühös is volt. Most esett le neki, hogy miért volt olyan érzése, mintha már látta volna ezt a fickót valahol. Tele volt vele a bulvársajtó. Az ifjú trónörökös, akinek az üknagyapja nemesi címet kapott, ami azóta apáról fiúra szállt, a Lukács Birodalom egyetlen örököse. A címlapokon azonban nem botrányai miatt szerepelt, sokkal inkább attól volt hangos a sajtó, hogy az ifjú, jóképű örökös igencsak szingli és esze ágába sincs követni a családi hagyományokat és megnősülni.
– Nos kétlem, hogy nekem bármim lenne, ami magának nincs. De nyilván magának az én tizenkét milliós adósságom, plusz még pár milliónyi befektetés a kertészetembe aprópénz.
– És azt gondolta, hogy az a pár fülbevaló fedezi mindezt?
– Nem tudom… igen, reméltem…. tudja, most igazán kétségbe vagyok esve. A szüleim egy éve haltak meg, ők álmodták meg a kertészetet, ami aztán az én álmom is lett. Nem hagyhatom veszni és már a célegyenesben vagyok, csak kell még egy halom pénz és egy kevés idő.
– És nincs senki, aki segítene magán? Rokonok, barátok? A férje?
– Nincs senkim. Férjem se. És ha lenne se kérnék tűlük pénzt. Pláne nem ennyit. Az egy dolog, ha én csődbe megyek, de más életét nem kockáztatnám, bármennyire is biztos vagyok a sikerben.
Kristóf magában elismerően bólintott. Soha nem látott még Emmához fogható természetes szépséget. A kamerán keresztül is elbűvölte azonnal, de így szemtől szemben igazán léglegzetelállító volt. Egy igazi kincs, aki nincs tisztában vonzerejével, hogy milyen hatást gyakorol a férfiakra. Különösen tetszett neki a lány keskeny arcát keretbe foglaló vörösesbarna haj és az orrát keresztező sok apró szeplő. Az egyszerű méregzöld nadrágkosztümben is csak ő festhetett ilyen csinosan, magas, kecses alakjával.
– Legyen a feleségem, Emma! – mondta Kristóf váratlanul.
Emma hirtelen felelni sem tudott, majd váratlanul eszement hahotázásban tört ki.
– Oh, igen, persze! – kiáltotta nevetve! – Hogy ez nekem nem jutott eszembe?! Mi is maga pontosan? Lord? Herceg? Mint a filmekben, ugye? A dúsgazdag nemes lovag megmenti a szegény elesett nincstelen kolduslányt, szerelembe esnek és boldogan élnek míg világ a világ! – folytatta már-már kissé átfordulva hisztérikus sírásba.
Kristóf kihúzta magát és megköszörülte a torkát. Emma ettől kissé észhez tért.
– Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni! – sütötte le a szemét. – De ez képtelenség és egyenesen őrültség! Nem gondolhatja komolyan!
– Én mindig mindent komolyan gondolok és mondok.
A mondat kemény jelentésének ellenére volt valami a férfi hangjában, ami egy pillanatra meglágyította Emma szívét.
– De nyilván nincsenek illúzióim. – folytatta Kristóf. – A jövendőbelim legyen tisztában azzal, hogy miért nősülök, tudja, hogy ki vagyok, hogy milyen vagyok, ne kelljen megjátszanom magam. Jelen pillanatban ön az egyetlen nő a földön, akivel ezt megosztottam és tisztában van a helyzetemmel.
– Komolyan gondolja, hogy maga meg én, két vadidegen örök hűséget fogadunk egymásnak? Hogy én lemondanék az igaz szerelemről, hogy valaki azért vegyen feleségül, mert igazán engem akar, szerelemből! Hogy mert csakis engem szeret, azért akar elvenni? Hogy ne csak látszat legyen? Én gyerekeket akarok – vagyis majd egyszer szeretnék, ha egyenesbe jön az életem.
– Kicsit pesszimistának érzem Önt… – kezdett volna bele Kristóf.
– Ugyan, ez a szó le sem írja amit érzek! Mint mondottam, ez őrültség!
– Legyen! Legyen igaza Önnek. Örültség! Csakhogy egy pillanat alatt egyenesbe jönne az élete. Megszabadulna az adósságtól, megvalósíthatja a szülei és a saját álmát. Cserébe csak annyit kérek, hogy a családom és a nyilvánosság előtt játssza el a szerető feleségem.
– Kizárt dolog! Ez teljességgel kizárt… – roskadt ismét vissza a fotelba Emma.
– Próbáljon egy picit megnyugodni és figyeljen rám! Nem kell ez valami rossz dolog legyen, ígérem nem leszek zsarnok, parancsolgató. És nem is kell örökre szóljon, majd kitaláljuk később. Azt tehet, amihez csak kedve van. Felőlem a maga birtokán is élhetünk egy darabig, amíg elrendezi a dolgait és nem lesz ez a kertészet valami önjáró csoda. Nincsenek a családunkban olyan szigorú szabályok, mint sok évszázaddal ezelőtt. Megmarad a szabadsága. Tudja mit, menjünk is.- húzta fel egyetlen gyors mozdulattal a lányt a fotelből.
Ebben a pillanatban túl közel kerültek egymáshoz. Szinte egymáson érezték a másik leheletét. Emmán furcsa bizsergés szaladt végig. Kristófnak minden erejére szüksége volt, hogy türtőztetni tudja magát. Emma látott valamit megcsillanni a férfi szemében, ami megborzongatta és átsuhant a fején a gondolat, hogy most kell menekülőre fogja. Kristóf, mintha megérezte volna, megragadta a könyökét és már tuszkolta is ki a bankból egyenesen a limuzinjába.
– Most elmegyünk hozzád néhány holmidért, Emma. És kérlek, mostantól szólíts Kristófnak.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszik a történet oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
