Hajnali kettő van. A taxit várom, ahogy mindig amikor az éj leple alatt távozom tőled. Röpke húsz perccel ezelőtt még a mennyországban jártunk, most pedig már a földi pokol ölel. Minden neszre összerezzenek. Mert bűnös vagyok.
Bűnös vagyok és te vagy a bűntársam. Próbáltuk ez szépíteni, értelmet adni mindenféle magyarázattal. Nem, nem csak légből kapott alibit kerestünk, ami felmentene minket. Egy cseppet sem hiányzott a realitás a sztorinkból. Talán pont ez volt a baj.
A valósággal már nem tudtunk megküzdeni. Csupán ezekben a lopott órákban tettünk úgy, mintha mások volnánk. Mintha lenne egy másik életünk. Ezekben a percekben elhittünk, hogy lehet egy másik életünk. …csak ami volt, azt nem mertük hátrahagyni, nem mertük feladni.
Pedig ez szerelem. Szerelem volt az első perctől, ami ellen oly sokáig küzdöttünk. Nem akartunk tisztességtelenek lenni. Mindig fogadkoztunk, hogy ez az utolsó alkalom és végre tiszta vizet öntünk a pohárba. …de aztán valamelyikünk megfutamodott és persze a másikunk sem bánta igazán, hogy nem rántottuk le a leplet magunkról. Inkább tartottunk egy kis szünetet.
Éppen egy ilyen szünet után állok itt, megint a taxira várva. És ezredszerre is belém hasít a kérdés: mihez kezdjünk a szerelmünkkel? Mert hiába rossz az időzítés, hiába tudjuk, hogy ez így nem mehet tovább, nem tudunk szabadulni tőle. Nem tudok szabadulni tőled. A titok pedig felemészt. És míg az előbb valóban a mennyországban voltam, most a pokol tornácán egyensúlyozom. Talpam alatt hirtelen megmoccan a föld és megtántorodom. A szívem a torkomban dobog. Nem maradt más választásunk: ennek itt és most véget kell vetni. Hiába jelent most mindent ami néhanapján van, pontosan tudjuk, hogy ez a legjobb döntés. Nekem. És neked is.
A taxi ebben a pillanatban érkezik meg. Idegesen túrok a hajamba és odacsúsztatok egy bankjegyet a sofőrnek, hogy várjon rám pár percet. Visszaszaladok hozzád. Mert, ha most nem teszem meg, akkor megint csak elodázom és nem tudom lesz-e még egyszer erőm mindehhez. Az első kopogtatás után kinyitod. Fura, mintha nem is lepődtél volna meg.
– Nem jövök többet. Végleg elbúcsúzom.
– Éreztem, hogy valami hasonlót fontolgatsz.
Nem tudok mit mondani, csak meredten nézlek. Ahogy te is meredten bámulsz rám. Sarkon fordulok és már indulnék is, amikor megragadod a karom.
– Mi lesz, ha évek múlva egy napon arra ébredünk, hogy életünk legrosszabb döntését hoztuk ma meg?
Érzem, ahogy ebben a pillanatban egy könnycsepp gördül le az arcomon. Égeti. És a szívemet is perzselni kezdi a fájdalom. Nem tudok mit mondani. Átkozottak vagyunk.
– Szerintem ezt már a legelején tudtuk, hogy így lesz… – nyögőm ki végül, kitépem a karom és egy perccel később már a taxi hátsó ülésén suhanok az éjszakában.
Szerencsére ez a fickó nem az a beszélgetős fajta. Vagy inkább szerencsétlenségemre? A gondolataim a hatalmukba kerítenek, a vérem úgy lüktet, mint egy megállíthatatlanul robogó gyorsvonat. A kérdésed visszhangzik a fülemben: Mi lesz, ha évek múlva egy napon arra ébredünk, hogy életünk legrosszabb döntését hoztuk ma meg?
Mi lenne?! Semmi. Elraktározzuk, ami volt. Eldobozoljuk a szívünk egy titkos zeg-zugába és soha többet nem beszélünk róla. Ha eljön a nap, amikor arra ébredünk, hogy jól döntöttünk-e, akkor lehet, hogy az lesz a legelső gondolatunk, hogy ez volt a legnagyobb hibánk, mert mindaz igaz volt és küzdeni kellett volna érte. De persze az is lehet, hogy amikor évek múlva egymásra gondolunk, mosolygunk majd, mert pontosan tudtuk már a legelején, hogy egy napon búcsút kell vennünk, mert ez a legjobb döntés.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
