Megvethetsz, kinevethetsz, szánhatsz és akár sajnálhatsz is. Tudom, sokan elítélnek, de azt is tudom, hogy sokan még mindig irigyelnek. Hát most lerántom a leplet a csúf igazságról: a luxusnak ára van, én pedig úgy döntöttem, hogy megfizetem.
Nem egy hirtelen döntés volt és még csak a könnyebb választás sem. Megalkudtam magammal.
Persze kislányként én is a szőke hercegről álmodtam, egy sírig tartó, szappanoperákat megszégyenítő szerelemről. És a történet így is indult. De aztán történt valami.
Mikor és hogyan, arra már nem is emlékszem. Talán második fiúnk születése után. Tipikus egyik kicsi másik pici sztori, ahol én minden nap a túlélésért küzdöttem. Lehetett volna babysitterem, szakácsom, kertészem, de ragaszkodtam hozzá, hogy nem kell. Így viszont lényegében csak a fiúkért éltem.
Aztán valami állami pályázatot nyert a cégünk. A férjem előtte is a vagyonosabbak közé tartozott, de ezután szinte megduplázta a vagyonunkat és mintha elapadhatatlan forrásra bukkant volna.
Azon kaptam magam, hogy egyik nyaralás után még ki sem pakoltam a bőröndöket, már csomagoltam is a következőre. Az egyik ilyen útról hazatérve pedig már az új otthonunkba tértünk haza, ahol szakács, dajka, kertész és saját sofőr várt.
„Most már a felső egy százalékhoz tartozunk, mindez hozzátartozik. Élvezd, drágám!”
Igen, a külcsín, a vagyon fitogtatása, a látszat. Aztán az egyre sűrűsödő kötelező programok. A fiúk közben iskolások lettek és bevallom az elején imádtam, hogy mire én is újra magamra találtam, egy ilyen életbe csöppentem bele. Irigykedve néztek a régi barátnőim és istenítették a férjemet, az üzleti bravúrjait. Az új barátnőim pedig beavattak a luxusfeleségek világába. Mármint a látszatba.
Hamar rájöttem, hogy nem minden arany, ami fénylik. A férjem pedig hamar rájött, hogy szinte bármit megtehet.
Lényeg a lényeg, hogy gyorsan kiderült, ha nem tudok alkalmazkodni, akkor fel is út, le is út, de ugye nem az apa nélküli sorsot szánom a gyerekeinknek, hisz pontosan tudom milyen az. Így kezdetekben a fiúk miatt behunytam a szemem és igyekeztem a legjobbat kihozni.
Ezt csinálom már több, mint húsz éve. A fiúk életét egyengetem és mindketten révbe értek. Szórom a pénzt, estélyeket adok, mosolygok. Már az egyedül töltött esték sem zavarnak. A legkisebb fiúnk fél éve költözött el,a nagyobbik tavaly megnősült. Juli tanácsára felvettem egy új sofőrt, akiről hamar kiderült, hogy sok mindenre kapható, mégis talpig úriember és felettébb diszkrét. Néha még el is hiszem amit a fülembe suttog a légyottjainkkor.
Akartam-e elválni? Akartam-e új életet kezdeni? Naná! Nem is egyszer. Miért nem tettem? Mert úgy voltam vele, hogy még nem jött el az ideje, kicsik a gyerekek, aztán nagyok a gyerekek, jaj, mit szólnának az emberek. Nyilván igazán nem is akartam. Valószínűleg legbelül már a kezdetek kezdetén megalkudtam, csak magamnak sem mertem bevallani: a luxusnak ára van és én megfizetem az árát.
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
