Elena búsan ballagott a kihalt, hatalmas jegenyefákkal szegélyezett bekötő úton hazafelé. A nap lenyugvóban volt, egyre inkább a szürkület lett úrra a tájon. Az árnyak egyre nagyobbak és sötétebbek lettek. Akár csak a gondolatai. Vihar tombolt a lelkében és ez mintha a világra is rányomta volna bélyegét.
– Lehetne még rosszabb? – kiáltott fel haragosan az égre.
A következő pillanatban hatalmas villámlás hasította ketté az égboltot, vad, hátborzongató morajlás közepette. Aztán egy csepp, két csepp és mintha dézsából öntenék, hatalmas zivatar kerekedett egy szempillantás alatt.
Elena kétségbeesve nézett körbe, de se közel, se távol nem látott semmit, ami menedékül szolgálhatott volna számára.
– Remek! – dohogott és belerúgott egy kőbe az út szélén. – Az előbb az csak egy költői kérdés volt! – hadakozott az égiekkel vagy bármi és bárki is fogott össze ellene. – Mit vétettem?!- állt meg és újra az égre emelte könnyek és eső áztatta tekintetét. – Mondd! Mit vétettem?! – kiáltotta.
A távolból motorzúgás hallatszott. Elena gyorsan a hang felé fordította a fejét. Az autó azonban sietve tovább haladt a főúton.
– Persze! Miért is jönne erre?! Épeszű ember messze elkerüli ezt a helyet!
Az út egy hosszan elnyújtott kanyarban folytatódott. Hirtelen olyan messzinek tűnt a kis zsákfalu, ahova kerek egy hónapja költözött szüleivel, hogy arra gondolt, ha most futni kezdene, akkor lehet előbb visszajutna a fővárosba, ahonnan ő igazán el sem akart költözni. De sajnos nem volt más választása. Pedig őt minden odakötötte: a barátai, a gimi, a rajzszakkör, a tágas, világos szobája, aminek saját erkélye volt.
Vitázott szüleivel észérvek mentén át a tinik dühös hisztijét és ész nélküli fenyegetéseit rájuk zúdítva, de hasztalan. Felfoghatatlan volt számára, hogy választhatja bárki a nyüzsgő, lehetőségekkel teli fővárosi élet helyett, hogy egy unalmas, szürke kis zsákfaluban folytassa az életét. Pláne kórházigazgató helyett háziorvosként, puccos magánovi helyett pedig állami óvónőnek állva.
Ott ő volt valaki, neki ott volt az élete, a jövője. Kicsit menő volt, de kicsit különc is. Olyan igazi művészlélek, a festés volt a mindene. És igazán tehetségesnek is bizonyult. Szerették, sok barátja volt. Itt meg úgy néztek rá, mint egy ufo-ra. A fővárosi lány, aki egy faluban kötött ki: akárcsak, mint valami tinidrámában, ahol a főhőst vidékre száműzik, mert kivetette a város, mivel minden szabályt áthágott. Holott ő semmi ilyet nem tett, a szülei sem. Egyszerűen annyi választ adtak, hogy nyugodtabb életre vágynak és ez a változás Elena számára is csak előnyökkel jár.
– Jah, milyen előnyök?! Még egy nyamvadt busz sincs, ami hazavinne! – sziszegte.
Persze azt már nehezen látta be, hogy igazából direkt késte le a buszt, ami behozta volna a faluba, hogy elkerülje a vizslató tekinteteket, így kénytelen volt a főúton leszállni és begyalogolni.
Gondolatai ezer fele kavarogtak, észre sem vette, hogy közben elállt az eső. Csupán akkor eszmélt fel, amikor a telefonja megcsörrent.
– Ne aggódj, mindjárt otthon vagyok. Lekéstem a buszt, épp sétálok hazafelé. Nem, nem kell értem jönni, van nálam ernyő és már nem is esik.
– Elena, kicsim…
– Anya, egyedül szeretnék lenni, kérlek! Ennyit saját döntésem hadd legyen! Mindjárt otthon vagyok! – nyomta ki a telefont dühösen.
Összébb húzta magán átázott dzsekijét, mert hirtelen fázni kezdett. Már bánta, hogy úgy beszélt anyjával, mégiscsak jól jött volna egy fuvar hazáig. A távolból végre felderengett a kissé romos ház a falu szélén, ami végre reményt adott, hogy valóban haza fog érni még ma. A házhoz érve újabb kő került a lába elé, így hát minden haragjával belerúgott.
– Héj!! – kiáltott valaki haragosan a romos ház felől. – Ez majdnem betörte az ablakot!
Elena egyszeriben összerezzent és megtorpant. Már csak pont az hiányzott, hogy valami bajba keveredjen! Már majdnem teljesen besötétedett, csak egy magas alakot látott közeledni. Páni félelem járta át minden porcikáját.
– Oh, hát te vagy az. – mondta ellágyulva a kissé ismerős hang, majd végre az arc is kivehetővé vált, amikor megállt vele szemben. – Úgy látom rossz napod van. – mérte végig a csuromvizes, ijedt Elenát.
A szomszéd fiú állt előtte, akit látásból már jól ismert, mivel minden reggel mögötte kullogott a buszhoz. Felette járt kettővel, szóval végzős volt már. Hamar kiderült, hogy az egyik legmenőbb fiú a suliban és a faluban, ráadásul a focicsapat kapitánya és, hogy a falucska polgármesterének egy szem lánya, Bianka kivetette rá a hálóját. Bianka méhkirálynőként viselkedet. Az első pár napban úgy tapadt Elenára, mint a csiríz, de aztán Elena lepattintotta. Egyedül is jobb volt létezni, mint egy ilyen sekélyes lány barátjaként. Nyilván azóta senki nem állt vele szóba. Nagyon hiányzott neki Iza, a legjobb barátnője. Vele minden olyan egyszerű volt, félszavakkal is értették egymást.
– Akarsz beszélni róla? Meg tudlak kínálni egy forró kakaóval, ha gondolod.
Elena nem is értette magát, de bólintott és elindult Márk után. Belépve a romos házba, hirtelen mintha egy másik világban találta volna magát. Hosszú percekig csak állt szájtátva és ámulva.
– Ez hihetetlen! – szakadt ki belőle teljes áhítattal. – Ezek nagyon klasszak! Ezt mind te festetted? – kérdezte őszinte elismeréssel és érdeklődve.
A szoba telistele volt festményekkel, állványokkal, ecsetekkel, palettákkal. A hátsó fal lényegében egy hatalmas üvegajtó volt, Elena szeme előtt azonnal megjelent régi szobája, ahogy a nap besütött rajta és ő boldogan festett. Egy igazi kincseket rejtő műterem tárult a szemei elé.
– Igen. – pirult el Márk és zavarában a hajába túrt. – Ez a ház a nagyié volt valamikor. Anyunak nem volt szíve eladni, így birtokba vettem. A szüleim tervezik a felújítását és majdani eladását, úgyhogy addig kihasználom az időt.
Márk közben a termoszból töltött egy pohár forró kakaót és odanyomta a kezébe. Elena szégyenlősen, elpirulva köszönte meg és azonnal kortyolt is belőle, mert mostanra igazán átfagyott már minden porcikája.
– Tessék, ezt felveheted! – nyújtott oda neki egy hatalmas fiúpulcsit.
Elena nem is gondolkodott, azonnal letépte magáról a csurom vizes dzsekit és valami furmányos technikával, miközben felvette a pulcsit, levetette a vizes pólóját is.
– Mióta festesz? – kérdezte közben.
– Hát nem is tudom… – mélázott el Márk – pár éve…
– Én hat éves koromtól. Imádom. – kelt hirtelen életre Elena lelke és csak úgy ömlöttek belőle a szavak.
Márk mindenre tudott felelni, úgy beszélgettek, akár a régi ismerősök, akik hosszú külön töltött idő után találkoznak újra. Fogalma sem volt, hogy mennyi idő telt el, de apránként mintha az addig szürke világ elkezdte volna visszanyerni a színeit. A lelke mintha egy mázsás súlytól szabadult volna meg, végre újra lelkesedni tudott. Amikor megcsörrent a telefonja, mintha egy teljesen más ember vette volna fel.
– Anya, ne haragudj! Összefutottam Márkkal és elbeszélgettük az időt! Azonnal futok haza! Öt perc és otthon vagyok! – állt zavartan egyik lábáról a másikra, fülig pirulva.
– Gyere, eldoblak haza! – nyomott egy bukósisakot a kezébe.
Csupán pár perc volt Márk hiperszuper gyorsasági motorján az út, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Vagy csak jó lett volna, ha addig tart… Márk a ház előtt segített levenni a bukósisakot Elenának, így egészen közel álltak egymáshoz.
– Szívesen folytatnám a beszélgetést és szívesen megnézném a te festményeidet! Holnap suli után?
– Rendben! Akkor holnap suli után! De most futok, mert bocsánatot kell kérjek a szüleimtől.
Elena még visszanézett az ajtóból és hirtelen a kis zsákfalu mintha elkezdte volna felfedni addig hét lakat alatt őrzött igazi, varázslatos arcát. A holdfényben megpillantotta a szemközti kis parkban az öreg tölgyfát és az azon lógó ódon hintát. Akárcsak a mesékben, virágok futottak rajta fel. Az eső után a vízcseppek, mint drágakövek csillogtak a holdfényben. Mellette csordogált egy kis patak. A templom elütötte a nyolcat, Elena felfedezte a díszes tornyot és a templom melletti virágoskertet, ahonnan a szél csodás illatot fújt felé. Majd megpillantotta Márkot, aki szégyenlős mosolyt eresztett el felé és még oda kiáltotta, hogy „Jó éjt, holnap találkozunk.”
Elena berohant a házba, egyenesen anyja és apja karjába vetette magát.
– Ne haragudjatok rám! Sajnálom, hogy ilyen hülyén viselkedtem!
Másnap Elena akár egy főnix madár, hamvaiból feléledve új reményekkel, új vágyakkal lépett ki házukból. Legnagyobb bánatára azonnal eleredt az eső. Már éppen újra elkomorult volna, amikor Márk megjelent a kapuban egy hatalmas szivárványos esernyővel.
– Örökké nem eshet, ne aggódj! Gyere, elkísérlek, nehogy megint bőrig ázz!
Ha tetszett az írás, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
