Végre már péntek délután van és lassan véget ér a munkaidőm is. Szerda óta nem sokat aludtam, ellenben minden energiámat a kampányra fordítottam, így hétfőn olyat prezentálok majd, hogy leesik Bence álla, az tuti. Az órámra pillantok és még csak 3 óra van. Életemben először úgy döntök, hogy ma leteszem a lantot és hazamegyek. Igen! Én is megtehetem, a kollégák fele már hazament vagy be sem jött, Bea pedig már délben elment.
– Béla, hazamegyek, ha valami sürgős telefonon elértek! – állok meg a recepción, kezemben a már összepakolt cuccaimmal.
– Jól vagy? Hívjak mentőt? Gyere gyorsan ülj le ide! Hány ujjamat mutatom? Bogi, válaszolj már!
– Jaj, Béla! Meghülyültél? Mi bajom lenne?
– Ki vagy te és mit tettél a munkamániás Bogival? – néz rám halálos komolyságot magára erőltetve legkedvesebb és legviccesebb munkatársam.
– Egy démoni asszony, aki megrontotta a kedves, vicces, imádnivaló, ámbár munkamániás Bogit és most szépen hazaviszi a kis testét megpihenni egy kád forró vízbe, egy jó könyvvel és egy vagy talán két üveg finom borral – mondom kaján vigyorral az arcomon.
– Ezek szerint akkor rosszkor törtem rád, hogy megbeszéljük néhány nagyon fontos dolgot? – hallom az igenis ismerős hangot a hátam mögül és azonnal összerezzenek.
– Ugyan! Dehogy! – csattan fel Béla. – Fogd és vidd, mielőtt meggondolja magát! Az életben nem ment még haza időben és most rajtad múlik, hogy végre megtegye! Amíg hazafuvarozod, addig a nagyon fontos dolgokat is meg tudjátok beszélni.
Hiába próbálom jelezni Bélának, hogy ne csinálja, mert Bence az ügyfelünk, de egyenesen a karjaiba taszít. Bence persze azonnal partner az ellenem folyamatban lévő merényletben és felkap, mint az első este amikor találkoztunk, majd belép velem a liftbe.
– Igenis! Érettem! Hazaviszem és bezárom a lakásába, hogy pihenjen! – kacsint Bence Bélára és be is csukódik a lift ajtaja.
– Tegyél már le, te dinka! – zsörtölődöm és teljesen zavarban vagyok ebben a helyzetben.
– Kikérem magamnak! Inkább jó katona, aki parancsot teljesít, rám nem orrolhatsz, te démoni asszonyság! – és Bence majd összeesik a nevetéstől.
– Nagyon vicces! Muhaha!
– Szerintem tényleg az! – Bence igyekszik összeszedni magát, de igencsak nehezére esik, mert túlzottan is jót kacag rajtam. Remek, most már biztos, hogy egy ostoba libának gondol.
– Ki tudja, most mit gondol Béla? Majd hétfőn magyarázkodhatom, ahh…
– Nos lássuk! Mit gondolhat?
– Bármit! Biztos félreértette ezt a helyzetet! – szakad ki belőlem kissé hisztérikusan.
– Oh értem! Béla udvarol neked és most bezavartam.
– Dehogy! Béla meleg! De biztos kitalál valami sztorit. Bár mindegy is, leszerelem. Te a gazdag menő ügyfelünk vagy, én pedig neked dolgozom, teljesen egyértemű a helyzet.
– Mi egyértelmű?
– Jaj Bence! Ne izélj már! Tök zavarban vagyok, nem látod?
– De látom! De szerintem teljesen feleslegesen agyalod túl. Semmi rossz nem történt.
Na, remek! Persze, neki semmi, de én totál kiborultam. Nem vagyok ura magamnak Bence közelében és összevissza beszélek.
– Na ne morogj már! Gyere meghívlak egy sütire.
– Nem kell!
– Egy rákóczi túrósra.
– Nem kell! Hazamegyek!
– A Gourmetba.
– Ez nagyon aljas húzás! Csak mert én szegény halandó egy hónap várakozással is nehezen jutok ott asztalhoz, ez már szinte hatalommal való visszaélés! Csak, hogy tudd, hogy övön aluli ez az ajánlat és minden elvemmel szembe kell most mennem.
Mindeközben hevesen mutogatok, szinte már érzem a süti ízét a számban és önkéntelenül is mellkason bököm a mutatóujjammal, mire Bence úgy tesz, mintha meg akarná harapni. Ijedtemben felsikítok. A lift ekkor ér le a mélygarázsba és kinyílik az ajtó. Bence elkapja a kezem és magához ránt. Kihagy a szívem egy ütemet, testem azonnal lángra kap és minden porcikám beleremeg ebbe a közelségbe.
– Háborúban és szerelemben nincsenek szabályok, nem igaz? – és rám kacsint, amitől szinte azonnal elolvadok.
Alig bírom összekaparni magam, még jó, hogy szorosan tart, különben itt mentem elfolynék, mint valami rózsaszín ragacsos szirup. Kár, hogy a szerelem alatt nem ugyanazt értjük, de hála ennek a felismerésnek, összekapom magam.
– Igen, valahogy így szokták mondani. Na de siessünk mielőtt meggondolom magam és a háborúban itt hagylak egyedül elvérezni.
– Isten ments! Menjünk! – de nem ereszt el teljesen, kézen fog és úgy indulunk el a terepjárójához.
Zavartan követem, de nem visz rá a lélek, hogy elengedjem a kezét. Ennyi móka kijár nekem is. Ahogy elindulunk, azonnal csörög a telefonja és egy nagyon ideges hang szólal meg. Magyaráz valami szállítmányról és Bence hangja is egyre feszültebb lesz. A férfi nem adja fel és kicsikarja Bencéből, hogy azonnal menjen oda és személyesen egyeztessék a helyzetet.
– Nagyon sajnálom, de mennem kell.
– Nincs semmi baj, hallottam, hogy baj van. Remélem semmi komoly! Nyugodtan tegyél itt ki, haza tudok menni.
– Dehogy, hazaviszlek!
Látom, ahogy ráncolja a szemöldökét és megadóan bólintok, semmi értelme ellenkezni, és a baját sem akarom tetézni. 15 perc múlva megáll a lakásom előtt.
– Köszönöm a fuvart, de azért lógsz egy sütivel – próbálom picit oldani a feszült légkört.
– Sajnálom! Komolyan! – és idegesen beletúr a hajába.
Kikapcsolom a biztonsági övet és nyitom az ajtót, amikor Bence elkapja a karom.
– Mindent bepótolunk, ígérem!
– Na menj és tedd rendbe a dolgokat, te szuperhős!
Kikászálódom a kocsiból és vissza se fordulok, nehogy belehalljak vagy beleképzeljek ebbe az egy mondatba többet egy rákóczi túrósnál. Vissza se nézek, szinte futok fel a negyedikre. Nem vagyok ura magamnak, a gondolataimnak, az érzéseimnek, és egy pillanatra elhiszem, hogy esetleg komolyabban is érdekelhetem, mint egy futó kis kaland. Olyan jól meg voltam eddig egyedül, most hirtelen meg a világ legmagányosabb emberének érzem magam és szenvedek, hogy ez a félisten nem vallott szerelmet már az első percben, ahogy meglátott. Komolyan, tehetetlen vagyok és bánatomat egy óriási tábla csokoládéba folytom.
Folytatjuk.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
