Úgy döntöttem gyalog megyek ma dolgozni, hogy addig is tisztuljon a fejem. Alig találkozom valakivel. Nem csoda, hisz még alszik a város, csak egy javíthatatlan romantikus bolond rója az utakat, hátha valami olyan titokra lel, amely egész életét egy szárnycsapásra megváltoztatja.
Szinte üres az irodaház, a biztonságiak épp váltanak a műszakok között. Felmegyek az irodába és bekapcsolom a laptopom. A séta jót tett, kiszellőzött a fejem, így a rám váró feladatokra tudok koncentrálni. Egészen belemélyedtem a munkámba.
Távolról, mintha a nevem hallanám: „Nóra, Nóra”. Majd hirtelen egy kezet látok, ami lecsukja a gépem és ahogy felemelem a fejem Viktort pillantom meg.
– Eleonóra, jó reggelt! – mosolyog rám.
A vér is megfagy bennem egy pillanatra. Senki nem hívott így, csak Ő. Mindenkinek Nóra vagy Elenór vagyok. És hirtelen bevillan a tegnapi megbeszélés: ott hívott Viktor Eleonórának, de annyira izgultam már eleve, hogy akkor hirtelen fel sem fogtam.
– Mit csinálsz te ilyen korán bent?
– Ööö, csak izé, nem tudtam aludni… és izé, bejöttem.
– Van kedved meginni egy kávét?
– Ahaaa, persze.
– Minden rendben? Fura vagy…. jót fog tenni a kávé! – mosolyog és kinyújtja a karját, hogy segítsen felállni – Gyere!
Gépies mozdulattal állok fel és követem. „Hát persze! – kapok a fejemhez. – Ezért volt az álom! Viktor miatt álmodtam Tiborral!”
– Adhatok még valamit? – kérdezi mosolyogva a kedves felszolgáló lány, de nagyon messziről hallom csak a szavakat, gondolataim ezer felé zakatolnak.
– Nóra, kérsz esetleg még valamit? – fogja meg finom a karom Viktor.
– Nem! – mondom zavartan. – Köszönöm, nem! – helyesbítek és igyekszem kedvesen mosolyogni.
Kivonulunk a kertbe és leülünk az egyik padhoz.
– Hogy érzed magad? – érdeklődik kedvesen.
– Minden rendben! – válaszolom, holott most már biztos vagyok benne, hogy itt semmi sem lesz rendben.
Hál’ Istennek ebben a pillanatban megcsörren Viktor telefonja és sűrű elnézéskérések közepette tova viharzik. Teljesen magamba roskadva ülök a padon. Hosszú ideje ismerjük egymást látásból, de a köszönésen kívül nem sok kapcsolatunk volt, leszámítva azt az egy-egy fura, ám csontomig bizsergető pillantást, amiről sokáig azt hittem, csak képzelem.
Véletlenül alakult úgy, hogy pár hete együtt dolgozunk és a képzelgés valóságot öltött: immáron félreérthetetlen jeleket kaptam és adtam. És legbelül éreztem, hogy talán most készen állok megnyílni, erre az új élet küszöbén a múlt árnyai az arcomba csapják a rideg valóságot.
„Nem akarom, hogy arra a férfira emlékeztessen, aki kihasznált és összetört” – szorítom ökölbe a kezem és visszamegyek dolgozni.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Pixabay
