A telefonom csörgésére riadok fel. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Ahogy tisztul a látásom, az üres borosüveget pillantom meg.
– Oh, jaj! – morgom és szégyenemben a fejemre rántom a takarót, hogy még magam elől is elbújjak és amíg távol vagyok egy jó tündér egy suhintással helyrehozza összes ballépésemet.
Elkezdenek foszlányok bevillanni a tegnap estéből, amikor önmagammal vitatkozva igyekeztem megoldást találni, újratervezni, megbékélni, közben pedig gondosan ügyeltem arra, hogy a poharam mindig tele legyen. Nagy elhatározásra jutottam: valakinek ki kell öntsem a lelkem, valakinek be kell vallanom, mit tettem, valakitől feloldozást kell kapjak; aztán Viktort meg szépen el kell felejteni és minden probléma megoldva. Az elhatározást megpecsételendő pedig az utolsó pár kortyot egyenesen az üvegből ittam meg…
A telefonom újbóli csörgése ránt vissza a jelen nyomorúságába, melyről azt feltételeztem eddig, hogy nincs lejjebb, de ugye soha ne mondd, hogy soha! A kijelzőn Viktor neve jelenik meg. Agyamra hirtelen valami bénító köd borul és fogalmam sincs, hogy mi a frászt csináljak, miközben ujjam önálló életet élve balról jobbra húzza az ikont a kijelzőn.
– Halló – szólok bele a telefonba elcsukló hangon.
– Jaj, Nóra aludtál még?! – kérdi bűnbánóan Viktor. – Ne haragudj, ebben a pánikban eszembe sem jutott, hogy te még nem vagy ébren.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Valami központi hiba van és nem érem el belső rendszereket. Mondd kérlek, hogy van egy másolatod a projekt mappáról! Hétfőn prezentálnom kell és még sehogy nem állok vele.
– Van, igen, van… – dadogom.
– Remek! Tudtam, hogy megmentesz! Fél óra és ott vagyok!
– MI?! – csattanok fel, de már nem hallja, mert bontja a vonalat.
Egy párnát tartok az arcom elé és belesikítok: NEEEEEE!
Három perccel később már a zuhany alatt állok, miután a nagymamámtól örökölt kotyogósban valami koffeinbombát tettem oda a tűzhelyre. A váltózuhany megteszi a hatását, ahogy meghallom az egyre erősödő bugyborékolást a konyha felől, már száguldok is egy törölközőbe tekerve.
Kitöltöm a frissen gőzölgő, méregnek is beillő feketét, nagyot kortyolok belőle és uzsgyi vissza hajat szárítani. „Még van 10 percem!” – nyugtázom, ahogy a hálószobában az órára pillantok. Felkapok egy farmert, meg pólót és rohanok a nappaliba, hogy eltüntessem a tegnapi ámokfutásom bizonyítékait, miközben bevillan a kérdés a fejembe: „Honnan tudja, hogy hol lakom?” Majd azonnal a fejemhez is csapok, hiszen pár hete a projekt indításakor szervezett mulatság után Tomi haza fuvarozott engem és Tildát, no meg Viktort is.
Az emlék mosolyt csal az arcomra. A kezdeti feszültség után mindenkivel hamar megtaláltam a közös hangot, nagyon jó kis este kerekedett. Egészen hamar átrendeződött az ülésrend is, ahogy sorban mindenki hozott egy kör italt, így kerültünk Viktorral egymás mellé, hogy aztán hajnalig beszélgessünk. Ezen a hajnalon kezdtem el először azon gondolkodni, hogy mennyire vonzó ez a fickó és kicsit olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást. Aztán jöttek a mindennapok, a munka flottul haladt és valahogy egyre többet beszélgettünk. A közös munkaebédeken egyre többet tudtunk meg a egymásról. Sűrűsödtek a kósza összepillantások és néha már szinte szavak nélkül kommunikáltunk. Tilda kolléganőm egyszer már élettársaknak is nevezett minket poénból. … pedig ha sejtette volna…
Mondhatnám, minden úgy történt, ahogy a nagykönyvben meg van írva „a hogyan talál egymásra két magányos szív” fejezet, egészen addig az apró pici bökkenőig, hogy a másik magányos szív váratlanul elkezd emlékeztetni az exre…
A kapucsengő megszólalása hasít a fülembe, végérvényesen és visszavonhatatlanul jelezve, hogy bizony ez nem egy tündérmese, ami happy enddel végződik .
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
