Elmerengek. Nem is emlékszem mikor volt olyan utoljára, hogy csak ülök és bámulok ki a fejemből. De most van időm és gondolkodom az életemen. Az én irtó közhelyes életemen.
18 hónapja váltam el. Péter beleszeretett a kolléganőjébe. Villámcsapásként ért a dolog. Nem gondoltam, hogy baj van. Csupa, csupa közhely… ugye?!
Vagyis de, persze, nyilván voltak előjelek. Mármint így utólag visszagondolva. Hisz Péter egyre többet dolgozott. Amit persze én az előléptetésének tudtam be. Hisz magasabb munkakör, több feladat, nagyobb felelősség… ugye?! Nem gondolja rögtön az ember lánya, hogy itt bizony valami csalfaság van a háttérben. Akkor lett gyanús a dolog, amikor Péter már az esti altatást is elkezdte kihagyni és szinte éjjel járt haza.
Aztán persze pár hét múlva robbant a bomba: válni akar. És szinte egyik pillanatról a másikra elköltözött, aztán el is váltunk.
Aznap este a világom összeomlott, de másnap már építettem is az újat: Sára miatt. Érte bármire képes vagyok. Pár hét alatt rendbe is jöttem önmagammal, hiszen a terhességem alatt is már elég sok dolgot hárított rám a férjem. Rájöttem, hogy igazából az én életem nem sokat változott akkor, pedig aznap este még könyörögtem is neki, hogy ne hagyjon el minket. … hisz már rég elhagyott engem. Sárát sajnáltam, nem ilyen sorsot akartam neki. Így hát aztán minden erőmmel azon voltam, hogy ő boldog legyen.
Nem szorultam egy férfi segítségére a boldoguláshoz, és komolyan megkönnyebbülve éreztem magam. Mindent tudtam és mindent megoldottam, nem volt, aki elbizonytalanítson, nem kellett azon agyalnom, hogy vajon megbántom-e a férfiúi hiúságot, ha én intézek el valamit. Nem kellett egy égőcserére heteket várni, vagy egy szegelésre hónapokat. Sárának is lett új babaháza, amit ketten együtt eszkábáltunk és nagyon jól mulattunk közben.
…és mivel én jól voltam, így Sára is hamar jól lett: boldog és kiegyensúlyozott.
…aztán jött Áron. Sára tánctanára. És Sára imádja. És anyám meg a gyerek rávettek, hogy vacsorázzak Áronnal. Most a fodrásznál ülök és közben egyfolytában csak agyalok. Mert a mindennapi élethez nincs szükségem egy férfira. Ám a régen elfeledett nő bennem vágyik egy kedves szóra, egy ölelésre, egy társra.
És félek, mert nem szeretnék megint pórul járni. De hát ugye az örökké boldogságra nincs garancia. Így hát kockáztatni kell.
… végülis a fodrászhoz már eljöttem, és vettem egy ruhát is. Egy vacsora még megéri a kockázatot: ki tudja, lehet utána a NŐ bennem is boldogabb lesz!
Kiemelt kép: Unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg!
