A nappaliban Margó és Klára álltak egymással szemben. A szervírozó tálca a földön hevert, a törött kávéscsészék és a kiömlött kávé apránként beterítette a hófehér szőnyeget. Mindkét asszony szeméből könnyek potyogtak.
– Mi folyik itt? – kérdezte Bia.
– Jól vagytok? Mi történt? Edward, te hogyhogy itt vagy? – kérdezte Mia.
– Eléggé zaklatott itt mindenki, most már én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis mi folyik itt. – jelent meg Milán.
A feszültség ha formát öltene, akkor itt bizony vágni lehetett volna. Mindenki idegei pattanásig feszültek. Edward törte meg a csendet.
– Nagyon egyszerű, Károly azt hitte, hogy Mia a lánya.
– MIII?! – kérdezte a társaság szinte egy emberként.
– Mia nem Károly lánya! – vágta rá Margó. – Mi folyik itt mégis?
– Reméltem, hogy erre a beszélgetésre nem kell sor kerüljön. – felelte Klára. – Szerettem volna úgy helyrehozni a múltban vétett hibákat, hogy közben nem okozok még több fájdalmat. Tudjátok milyen volt Károly. Mindenki azt tette, amit mondott. Aki ellenállt, azt megtörte. Neki a hatalom és a pénz, na meg a látszat mindennél többet jelentett. Ezután jöttünk csak mi, a család. Egyetlen egy személy állt mindezek felett: Margó.
– Micsoda? – kiáltotta Mia.
– Margó és Károly az egyetemen jártak, de aztán Margó hamar rájött, hogy nem olyan szép Károly világa, ahogy azt gondolta…
– Nos, igen. Károly már akkor nagyon határozott személyiség volt, az apja, Kálmán pedig igazán nem szívlelte a kapcsolatunkat, így én a könnyebb utat választottam és továbbléptem. Soha egy percre nem bántam meg. Ádám volt az igazi szerelmem, csak sajnos nem jól alakultak a dolgaink. – felelte Margó.
Klára nagyot nyelt, de folytatta.
– Károly nem tudott továbblépni. De szerettem, így hozzámentem. Azt hittem majd az évek alatt összecsiszolódunk és ugyanúgy fog viszont szeretni. És voltak igazán jó és szép pillanataink. Aztán egyszer csak ideköltöztetek és megijedtem. Mindenre hajlandó lettem volna, hogy egyben tartsam a családom, mert bárhogyis, de én szerettem Károlyt.
– Klára, ha tudtam volna, annyira sajnálom! – fakadt sírva Margó.
– Margó, ne sírj, te barátságból kiválóra vizsgáztál. Soha nem adtál okot arra, hogy féltékeny legyek, teljesen egyértelmű volt, hogy számodra Károly már rég nem jelent semmit. De aztán én mégis mindezt megkérdőjeleztem. – csuklott el Klára hangja.
Margó közelebb lépett és megszorította Klára kezét.
– Na de ha már belekezdtem, akkor elmondok mindent… a lányaink 17. szülinapja körül Károly észrevette, hogy Milán udvarol Miának. Egy este hallottam, ahogy a sárga földig lehordta Milánt, hogy még egyszer nem akarja meglátni a közelében. És lássuk be, akkor Milán valóban elég züllött életet élt, így nem firtattam a dolgot. Nem gondoltam, hogy Milán érzelmei valóban olyan mélyek és utána el is költözött és egyre ritkábban jött csak haza. Ám később feltűnt, hogy olyankor elidőzött Mia képei előtt. Aztán Mia 18. szülinapjára Milán egy rózsakvarc láncot adott, akkor ott rájöttem, hogy Milán még mindig szereti Miát.
Mia a nyakához kapott. A láncot Milán azon az estén a nyakába akasztotta és ő soha többet nem vette le. Most is a nyakában lógott. Egyszer azt olvasta, hogy ez a medál a szerelem jelképe, így az évek során ebbe kapaszkodott.
– És akkor mégis mi történt? Beszéltél apával? Mondd már anyu, mert mindjárt megőrülök! – sikította hisztérikusan Bia.
Síri csend honolt a helységben. Súlyos dolgok láttak napvilágot. Eltitkolt szerelmek és hazugságok, vágyott élet és szerelem és újabb hazugságok. Hosszú véletlenek sora, amelyek képesek emberek tragédiáihoz vezetni. És az igazság, ami ha kiderül nem mindig szép és jó és nem minden esetben hoz feloldozást. De az igazság még mindig jobb, mint csalfa reményekbe, félmondatokba, vélt vagy valós vágyakba és hamisságba kapaszkodni.
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A történet befejező részét itt olvashatod.
Kiemelt kép: Unsplash
