Isabella nem válaszolt. Órák óta faggatták már a nyomozók, de ő rezzenéstelen arccal ült, karjait maga köré fonva.
– Nézze hölgyem, nekünk bőven van időnk.
– Még jó pár órát bent tarthatjuk.
Isabella a krimikből ismerte a “jó zsaru – rossz zsaru” dolgot, ám ahogy ezt egész testközelből most megtapasztalta, úgy érezte, hogy idegei lassan felmondják a szolgálatot.
– De ha együttműködik velünk, akkor fel tudjuk gyorsítani a dolgokat és este már újra otthon lehet. Hol van most az édesanyja? Tud róla valamit? Vagy Johnról?
– Nézzék, én már mindent elmondtam. – felelte határozottan, de érezte, hogy megbicsaklik a hangja.
– Ha nem mond semmit, mi akkor is ki fogjuk deríteni.
– Elmondtam már mindent….
– Ami egyenesen a börtönbe juttatja kegyedet.
– Tudja mit, adunk is egy kis ízelítőt, hátha jobb belátásra tér majd! – vágta rá gúnyosan a “rossz zsaru”.
Ebben a pillanatban két másik rendőr jelent meg és elvezették. Ahogy a cellaajtót rácsukták, egész testében megremegett. “Nem szabad pánikba esned! Nem szabad pánikba esned!” – mondogatta magában. “Jobb, ha már most hozzászoksz ehhez, hiszen hamarosan úgyis ez vár rád!”
Nem tudta, hogy órák vagy napok teltek el, amikor motoszkálást hallott a folyosón.
– Na kislány, ez a te szerencsenapod! – mondta gúnyosan az őr, miközben kinyitotta a celláját. – Letették érted az óvadékot, na gyerünk, indulj!
Isabellának fogalma sem volt, hogy mi történik, ki lehetett az, aki ezt a hatalmas összeget kifizette érte. Az elmúlt hetekben ugyanis rá kellett döbbenjen, hogy bizony egy igaz barátja sem volt az évek alatt. Ahogy az első híresztelések szárnyra kaptak, úgy fordítottak neki hátat, akár egy leprásnak. Legbelül mindig is tudta, hogy egy hamis világ része, most mégis mélyen érintette a dolog.
– Emma, te vagy az? – mondta telis-tele szeretettel és döbbenettel. – Jaj, nem lett volna szabad idejönnöd! Nem keveredhettek bele ebbe! – folytatta kissé hisztérikusan.
Ebben a pillanatban jelent meg a kirendelt ügyvédje is, aki az elmúlt napokban vadidegenből lett az egyetlen, aki igazán mellette állt.
– Ügyvéd úr! Hogy engedhette ezt?
– Nos, önöknél családi vonás a makacsság… – igazította meg szemüvegét az időskorú, ám annál gyorsabb észjárású ügyvéd. Hamar átlátott Isabella sztoriján, egy szempillantás alatt leplezte le a valóságot, mégsem tudta rávenni a lányt, hogy színt valljon a rendőröknek, még ha ezáltal saját maga verte a koporsójába a szögeket.
Emma mit sem törődve Isabella dühével és mérges pillantásával, azonnal szorosan magához ölelte. És Isabell eddig tudta tartani magát. A következő pillanatban zokogni kezdett, egész teste rázkódott a sírástól. Egyszerre tört elő belőle a sok éve elnyomott kín, fájdalom, az elmúlt napok megaláztatásai. Hosszú percekig megszólalni sem tudott. Nagy erőt kellett vegyen magán, hogy abba tudja hagyni a sírást.
– Sajnálom. – mondta alig hallhatóan két szipogás között.
– Ne butáskodj! A családom vagy! Még szép, hogy eljöttem érted!
– Nem szabad ebbe belekeveredned, Emma!
– Ezt majd otthon megbeszéljük! Gyere, az épület előtt parkolok..
Emma átnyújtott egy hatalmas kalapot és egy fekete napszemüveget, hogy védje unokahúgát a rájuk váró paparazzik és villanó vakui elől. Határozottan felszegte a fejét, feltette ő is napszemüvegét és átverekedte magukat a villódzó vakuk és hiénák rengetegén az autójáig.
Hazaérve Emma egyenesen a konyhába ment és főzött két csésze jó erős kávét.
– Idd ezt meg! – nyomta az egyik csészét Isabella kezébe. – Aztán pakolj össze néhány holmit és eljössz hozzám. Pár napig meghúzzuk magunkat és kitaláljuk, hogy hogyan tovább.
– Emma, nem kérhetem ezt tőled! Nem akarom, hogy belekeveredj! Most indítottad el a pékséget, nem szabad, hogy rossz fényben tűntesselek fel!
– Isabella, ne csináld! Nélküled soha nem tudtam volna belevágni! Ez a minimum!
– Bőven elég, hogy kifizetted az óvadékot. Amint tudom, ígérem visszafizetem! De ennyi elég volt! Azzal segítesz, ha kimaradsz ebből!
– De Isa! …
– Nem! – vágott a szavába. – Nem vitatkozom ez ügyben! Biztonságban akarlak tudni! Miattam ne aggódj! Valahogy elsimítom majd az ügyet! Édesanyád is csak folyton idegeskedne, ha ott lennék. Folyton az anyámra emlékeztetném…
Folytatjuk!
Kiemelt kép: Unsplash
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszik a történet, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
