Fabio döbbenten olvasta a reggeli lapokat. Nem hitte volna, hogy hall majd még Belláról. “Mennyi idő is telt el?” – gondolkodott magában. Egy – másfél év?! Hirtelen nem is tudta, de abban biztos volt, hogy a felejtéshez nem telt el elég idő.
Mostanában csak akkor volt némi életkedve, ha éppen valamilyen agresszív húzással bekebelezett egy másik céget vagy valami hajmeresztő sport életveszélyes mutatványait próbálta elsajátítani. Máskülönben igencsak unatkozott.
Megvolt mindene, amire halandó ember csak áhítozott: luxuslakás, magánrepülő, csillogó és fényűző élet. Ahol megjelent azonnal a figyelem középpontjába került. Megkapott mindent, amit csak akart és mindenkit, akit csak akart. Vagyis majdnem. Bella volt az egyetlen nő, akit nem kapott meg, pedig nagyon hosszú ideig ostromolta. De aztán úgy faképnél hagyta, hogy ezt sosem tudja megbocsátani neki. Dühében azonnal bosszút forralt a nő ellen, de aztán egy váratlan üzleti lehetőség másfelé terelte a gondolatait. Most azonban úgy érezte, hogy a sors most segít neki elégtételt venni a múltban elszenvedett sérelmein.
Nem nagyon izgatták a nők, híres volt kérészéletű kapcsolatairól. Nagyon hamar ráunt mindenkire, folyton új préda után kutatott. De már egy ideje ez sem hozta lázba. Biztos volt benne, hogy Bella is csak azért foglalkoztatja ennyire, mert nem kapta meg. De most itt volt az alkalom, hogy bosszút álljon és megkapja. A bulvár részletesen beszámolt a sikkasztási vádakról. Ezek szerint ez a nő nem csak rafinált, de kapzsi is. Azonnal tudta, hogy mit kell tennie, hogy tervét véghez vigye. “Lehet, hogy annak idején is elég lett volna csak ennyi, hogy a karjaiba omoljon?“
Fabio egy pillanatra lehunyta a szemét és hirtelen ott találta magát az estélyen, ahol először látta meg Bellát. A karcsú és érzéki lány úgy vonult el előtte, akár egy istennő. Akkoriban a lapok is így nyilatkoztak a feltörekvő, fiatal modellről. Szépsége elkápráztatott mindenkit. Mélykék szemei úgy ragyogtak, mint a drágakövek, finoman ívelt arcvonásait, dús, szőke fürtök keretezték. Amikor végre bemutatták neki, közömbösen, ámbár fülig pirulva üdvözölte őt. Ez még jobban feltüzelte és igyekezett az estét a lánnyal tölteni. De minden próbálkozása ellenére kicsúszott a kezei közül.
Hosszú ostrom vette kezdetét, mire a lány hajlandó volt találkozni vele. Fabio pedig mindenféle álomnyaralással és ékszerekkel kecsegtette, amit a lány sorra visszautasított. Végül tanácstalanságában bedobta, hogy mivel mindketten New Yorkban tartózkodnak, csupán igyanak meg egy kávét a Central Parkban. És láss csodát, Bella igent mondott, annak ellenére, hogy aznap volt az egyik leghidegebb téli nap. Valószerűtlen volt a jelent, ahogy a karácsonyfa mellett haladtak el és egyszer csak szállingózni kezdett a hó. Bella, akár egy kisgyerek ugrálni kezdett örömében, széles vigyorral az arcán. Kikapta Fabio kezéből is a kávéspoharat és megfogta a kezét, úgy pörögtek körbe. “Imádom a havazást!” – kiáltotta. A pillanat beleivódott Fabio csontjaiba.
– Nem! – csapott dühösen az asztalra! – Na majd megmutatom én neki!
Folytatjuk!
Az előző részt itt olvashatod.
A következő részt itt olvashatod.
Ha tetszett a történet, oszd meg és ajánld az oldalt ismerőseidnek!
